Edmund Calamy Úrvacsora vétele - részlet

EDMUND CALAMY (1673–1732) az Utrechti Egyetemen tanult, 1700-tól a nonkonformistáknak (az államegyházon, azaz az anglikán egyházon kívülieknek) kezdett prédikálni, 1703-ban lelkésze lett egy westminsteri gyülekezetnek.

Útbaigazítások (1-8) arra nézve, hogyan újítsuk meg fogadalmainkat!

1. ÚTBAIGAZÍTÁS
Mielőtt megújítanátok fogadalmaitokat, hogy az Úréi lesztek, idézzétek fel múltbéli vétkeiteket, főként azokat, melyeket legutóbbi ünnepélyes fogadalmatok óta követtetek el. Ne véljétek ezt közömbös vagy lényegtelen dolognak, hanem olyasvalaminek, ami szükséges ahhoz, hogy ismét haszonnal Istennek szenteljétek magatok. Ragadjatok meg egy alkalmas pillanatot arra, hogy elvonuljatok a világtól, és egyedül maradván lássatok komolyan neki, hogy meggondoljátok, milyen erős elkötelezettség láncol titeket máris az Úrhoz, s mily kevéssé tesztek eleget neki. Vizsgáljátok felül életeteket; szaggassátok fel vétkeitek emlékét; vitassátok meg szívetek minden titkát, legyen bátorságotok szembesülni a legrosszabbal.
Mert, mivel Isten mindent tud, mindenképp jó, ha ti is tudjátok mindezt, hogy ami hibás, kiigazíttasson és elkerüljétek az Ő jól megérdemelt haragját. Vizsgáljátok meg uralkodó jellemvonásaitok s kifejezett életcélotok, és emlékezzetek vissza, hogyan viselkedtetek bizonyos alkalmakkor, amikor – okotok van hinni – Isten szeme leginkább rajtatok volt. Gondoljátok meg, hogyan éltetek az áldott Isten előtt, hogyan viselkedtetek Megváltótokkal szemben, és mi történt tiköztetek s a Szentlélek között. Elmélkedjetek azon, hogyan viselkedtetek titokban, családotokban, különféle emberi kapcsolataitokban, hivatásotokban, az üzleti életben és magányos visszavonultságotokban; hogyan végeztétek dolgotokat önmagatokhoz s másokhoz viszonyítva. Figyeljétek meg, milyen gyarlóságokba merültetek be a legjobban, milyen kísértéseknek engedtetek, miket hanyagoltatok el, és miféle tevőleges vétket követtetek el. Ha az idő engedi, igen helyénvaló és hasznos, ha visszatekintünk életünkre, amíg csak emlékezetünk tart. És ezt a közönségesnél is nagyobb gonddal kell megtenni, ha az ember először járul az úrasztalához. De ha elfoglaltságunk nagyobb, elegendő, ha csak arra emlékezünk vissza, ami a legutóbbi úrvacsora óta történt, melyben is minél szigorúbbak vagyunk, annál jobb. Szemünk különösen figyelmezzen Deliláinkra, kik igen megzavarják érzelmeinket, és külön vizsgálat tárgyát képezze az, hogy legutóbbi fogadalmainknak miféle áthágására csábítottak ők. Általánosságban fektessünk le egy szabályt a magunk számára, majd hasonlítsuk hozzá magunkat s magaviseletünket, és hibáink hamarosan a felszínre kerülnek. Egy komoly és megfontolt személynek szükségtelen részleteznem e gyakorlat hasznát.

2. ÚTBAIGAZÍTÁS
Komolyan alázkodjatok meg Isten előtt minden múltbéli vétketekért, legyenek azok ismeretesek vagy ismeretlenek, mielőtt új fogadalmakat tennétek neki. Minél nagyobb gonddal igyekszünk, az előző utasítást követve, magunkat vizsgálni és kutatni, annál több okot találunk arra, hogy a zsoltáríróval együtt így kiáltsunk fel:
„Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engem.”
Mert mindnyájunknak vannak rejtett bűnei, melyekről nincs tudomásunk. Ezért, mondom, alázkodjunk meg minden múltbéli ismert és ismeretlen vétkeinkért. Vessétek magatokat Isten lába elé, és ismerjétek be, hogy többször eljátszottátok kegyét, és megérdemlitek haragját. Alázzátok meg magatokat, s ismerjétek be azon gyarlóságotokat, hogy, mialatt elköteleztétek magatokat Istennek, a ti Megváltótoknak, és úgy tettetek, mintha neki szenteltétek volna életeteket, oly igen önmagatoknak éltetek, oly igen e jelen világnak, oly igen kéjvágyatok parancsai szerint. Különösen alázkodjatok meg azokért a mulasztásokért, melyeket terhelő körülmények kísértek. Ne képzeljétek, hogy Isten elfogad tőletek újabb fogadalmakat, amíg régi fogadalmaitok kifejezett megszegésével vádolhat titeket, melyet nem bántatok meg. E megalázkodás és lealacsonyodás, szomorúság és szégyenérzet múltbéli bűneink miatt szükséges előkészület ahhoz, hogy ismét Istennek szentelhessük magunkat, és Ő elfogadja ezt.

3. ÚTBAIGAZÍTÁS
Óvakodjatok a túlzott könnyedség és aggályosság szélsőségeitől, amikor az úrasztalánál megújítani készültök fogadalmaitokat. Óvakodjatok a könnyedségtől, hogy úgy ajánljátok magatokat ismételten Istennek, mintha az közönséges, mindennapos és megszokott dolog lenne. Átkot idéznétek ezzel fejetekre és nem áldást. Óvakodjatok azért, nehogy közönséges és szentségtelen szívvel, világgal eltelt szívvel vagy bármiféle világi élvezet által rabul ejtett szívvel rontsatok neki egy ilyen szent ténykedésnek. Másrészt óvakodjatok a túl nagy aggályosságtól is, nehogy túlságosan felnagyítsátok a dolgokat, mintha azon gyengeségeitek, melyekbe nem merültök bele, és a meggyőződés hiánya miatt nem fogadtatnátok el, avagy tökéletesnek kellene lennetek ahhoz, hogy az odaadás áldásait learathassátok. Ezzel visszahúznátok magatok ahelyett, hogy előrehaladnátok az isteni létben.
A túlzott könnyedség ebben az esetben vagy a szokásszámba menő világiasság (melynél szörnyűbb nincs is), vagy az előkészületekben való nagyfokú hanyagság, vagy pedig önmagunk ismételt – és első – Istennek ajánlásának természetéről, céljáról, fontosságáról és ünnepélyes voltáról való durva tudatlanság következménye. A túlzott aggályosság ebben az esetben néha az igen félénk természet eredménye, melyet fokoz a testi gyengeség, és emiatt e személyek sajnálatraméltók. Más alkalmakkor az az oka, hogy tévesen fogják fel, miként viszonyul hozzánk Isten az új szövetség rendelkezéseiben, félreértik evangéliumának szavait, avagy túl rideg, keserű és szigorú elképzeléseik vannak az áldott Istenről, melyeket óvatlanul szívnak fel itt-ott. E tévedéseiket, ha valamelyest is értékelik lelki békéjüket és javukat, gondosan tisztázniuk kell. Bár az első általában a kettő közül a sokkal veszélyesebb szélsőség, a második is igen kínzó lehet, mivel a lelket félelmekkel tölti meg, melyek kedvét szegik, bomlásnak indítják s alkalmatlanná teszik arra, hogy magát szabadon, ünnepélyesen és vidáman Istennek szentelje és ajánlja. Épp ezért mindkettőtől óvakodni kell, amennyire rajtunk múlik.

4. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor Istennek tett fogadalmainkat megismételni megyünk, alaposan gondoljuk meg, kivel lesz dolgunk, kik vagyunk mi, akiknek dolga lesz Istennel, és milyen célból tesszük ezt.

(1) Emlékezzünk vissza, kivel lesz dolgunk, és kinek újítjuk meg fogadalmunkat: Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek. Az Atya Istennek, kit megtagadtunk, és aki mégis az áldás kútfeje, kiben egyedül lelhetünk boldogságra; a Fiú Istennek, aki az egyedüli út az Atyához, közbenjárónk, főpapunk, pártfogónk, ügyvédünk és segítőnk; és a Szentlélek Istennek, aki elhozza mindazt a fényt, életet és szeretetet, mely arra ösztönöz bennünket, hogy az Atyának a Fiú által örvendezhessünk ebben az életben vagy majdan egy tökéletesebben. Istennel lesz dolgunk ebben az ügyben, neki – akinek magasztossága, dicsősége, hatalma, nagysága és jósága felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan – kell átadnunk magunk, valahányszor ismét az asztalához járulunk. Ez ügyben mindhárom személlyel, akik Istennek neveztetnek, dolgunk lesz. E gondolat, ha jól belénk vésődik, elégséges, hogy bennünk a legnagyobb áhítatot, tiszteletet, komolyságot és odaadást kiváltsa, valahányszor e cselekedetre rászánjuk magunkat.

(2) Ugyanakkor jusson eszünkbe, kik vagyunk mi, akik megújítani készülünk fogadalmunkat, hogy az Úréi leszünk. Elsősorban az jusson eszünkbe, hogy olyan bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk vezekelni, és oly mértékű engedelmességgel tartozunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni.

a) Jusson csak eszünkbe, hogy bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk megfelelőképpen vezekelni; és emiatt Isten puszta jóindulatból áldozatot készített nekünk, melyet asztalánál elénk tesz, és ennek emlékjegyeinél, valahányszor magunkhoz vesszük őket, újonnan el kell köteleznünk magunkat az Úrnak. Ezért minden alkalommal, mint bűnösök, elítélt bűnösök, fogadjunk engedelmességet a jövőre nézve, mélyen átérezve, hogy méltatlanok vagyunk e könyörületre; ez legyen az egyedüli védekező érvünk magunk mellett, és az is másvalaki érdemeinek köszönhető.

b) Azt se feledjük, hogy oly mértékű engedelmességgel tartozó lények vagyunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni. Habár sokszor esküszünk, a töredékét sem tudjuk betartani fogadalmainknak, hacsaknem úgy, hogy az, akihez fogadalmaink szólnak, irányít és befogad. És ha mindent megtettünk, hogy teljesítsük ígéreteinket s lerójuk számtalan kötelezettségünket, még mindig sok híja lesz a dolognak; amikor megtettük mindazt, amire képesek vagyunk, csak haszontalan szolgák leszünk. Isten valójában egy cseppet sem lesz több mindazon szolgálatok által, melyeket neki teszünk. Ez a gondolat, ha jól eszünkbe véstük, megőriz majd attól, hogy azt higgyük, saját erőnkből tesszük, amit teszünk; azt eredményezi majd, hogy állandóan függeni fogunk a felsőbb segítségtől; arra ösztönöz, valahányszor megújítjuk fogadalmainkat, hogy a Szentlélekhez meneküljünk, hogy támogasson és segítsen betartani ezeket s eleget tenni nekik; s visszatart a dicsekvéstől, ha egy kicsit is őszinték és hűek maradtunk az Ő befolyásának köszönhetően. Mindkét meggondolás, ha magunkévá tesszük őket, mély alázatra késztet minket, átérezvén gyarló, gyenge és tehetetlen mivoltunkat, valahányszor újonnan Istennek készülünk szentelni magunkat.

(3) Ugyanakkor emlékezzünk arra, mi végre s mi célból fogadjuk újra és újra, valahányszor az úrasztalához járulunk, hogy az Úréi leszünk. Röviden két feladatunk van: minél jobban biztosítsuk az Úr jóindulatát magunknak, és minél hatékonyabban kötelezzük el s ösztökéljük magunkat feladataink teljesítésére. E célkitűzéseket tartsuk szemünk előtt ez ügyben; és ezek alapos megfontolása segít majd, hogy komolyan vegyük fogadalmainkat, miután meghozzuk azokat, s hogy utána gyakorta gondoljunk rájuk.

5. ÚTBAIGAZÍTÁS
A szent ünnepélyből szemeljétek ki magatoknak a legalkalmasabb pillanatot arra, hogy magatok Krisztusnak ajánljátok, azt, amikor Őt és minden jótéteményét, hogy úgy mondjam, a kezetekbe veszitek, meg a szívetekbe fogadjátok. Kétségtelen, hogy ezt elfogadhatóan megtehetnétek a szertartás egyéb pillanataiban is. Ám a legjobb alkalomnak a kenyér és bor vétele tűnik. Ezért minden úrvacsoraosztáskor, amikor átveszitek a kenyeret s a bort, mint Krisztus és minden jótéteménye kézzelfogható ábrázolását, Isten Krisztus által lelketekre irányuló szeretetének látható bizonyítékát, újonnan ajánljátok fel magatokat Istennek Krisztuson keresztül, hogy folyamatosan az Ő szeretetében és félelmében élhessetek, s törvényeinek való szigorú engedelmességben, míg csak a mennyben nem lesz lakásotok. Amikor a lelkész Krisztus hírnökeként, kezetekbe adja a megszentelt jegyeket, hálásan csodáljátok meg az isteni kegyet és bőséget, mely ilyen kimondhatatlanul értékes adományokban jut kifejezésre, mint amelyeket magatok előtt láttok – akkor, mint mondtam, kiáltsatok fel szívetek mélyéről: „Készségesen elfogadom az általad ajánlott szövetséget, ó Uram. Lelkem örömest elfogad téged Istenemnek és Atyámnak, Megváltómnak és Megszentelőmnek. És ezáltal neked ajánlom magam, hogy legyek a te birtokod és gyermeked, hogy szentelj meg, ments meg, szeress engem, és én is boldogan szerethesselek téged mindörökké. Ó, pecsételd meg e szövetséget a te Lelkeddel, melyet e sákramentumodban nekem ígérsz, hogy fenntartás nélkül és teljesen a tied lehessek örökre.”

6. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor az úrvacsora vételekor ismét megfogadjátok, hogy az Úréi lesztek, különös gonddal esküdjetek meg, hogy megölitek azon gyarlóságotok, mely leginkább jellemez benneteket, s leginkább megbecsteleníti Istent, veszélyezteti kényelmeteket és javatokat. Szabad akaratotokból áldozzátok fel azt annak, aki áldozatként adta magát értetek. Legkedvesebb gyarlóságotok a legközelebbi, legszorosabb, és egyik legveszélyesebb ellenségetek. Fogadjátok meg azért, hogy állandó harcot vívtok ellene, s hogy – bár kevés a reményetek arra, hogy gyökeresen kiirthatjátok – ha az isteni kegyelem segít nektek, nem adjátok meg magatok s nem hódoltok be neki; nem engeditek, hogy elhatalmasodjon rajtatok. Ügyeljetek, hogy félreérthetetlenül esküdjetek ellene annak, ami, ha elhatalmasodna, minden fogadalmatokat semmissé tenné.

7. ÚTBAIGAZÍTÁS
Minden egyes úrvacsoránál ne csak azt fogadjátok meg, hogy általánosságban, de azt is, hogy minden körülmény közt ezt teszitek. Újra és újra bocsássátok magatokat az Ő rendelkezésére minden tekintetben, ahogy azt jónak látja. Különösen foglaljátok ezt imáitokba az úrasztalánál, hogy beleegyeztek a gondviselés minden rendelésébe, elégedettek lesztek minden állapotban, melybe Isten jónak lát titeket belevinni. Mondjatok le arról, hogy saját sorsotok kovácsai legyetek. Ismételt fogadalmaitokkal tudatosan mondjatok le minden tulajdonotokról az isteni gondoskodás és gondviselés javára, és tökéljétek el, hogy ragaszkodni fogtok Istenhez, bármibe is kerüljön ez nektek; hogy, ha életeteket is veszi, ti bíztok Őbenne; hogy követni fogjátok, akár ráncolja homlokát, akár mosolyog; hogy feddését úgy fogjátok viselni, mint egy atya megrovását, aki jót akar nektek; hogy bármit rendeljen számotokra, a legjobbnak tekintitek azt. Egyszóval határozzátok el magatokat, hogy akaratotokat teljességében feloldjátok az Övében. Ha ezt teszitek minden úrvacsora alkalmával, az biztosan megelőz rengeteg bajt; békesség és vigasz forrása lesz számunkra, bármilyen helyzetben legyünk, bármi is történjék velünk.

8. ÚTBAIGAZÍTÁS
Vigyázzatok, hogy minden megújított fogadalmatok állandó velejárója a legmélyebb hála legyen. A hálára nincs jobb alkalom ennél, mikor egyáltalán valamelyes reményünk is lehet arra, hogy Isten elfogadja a magunk neki szentelését Krisztus által; mikor, bár a múltban tett fogadalmainkat megszegtük, ismét elfogad minket azok megújítása által. Mikor van bennünk bátorság és hajlandóság azok megújítására; mikor van okunk az égből erőt remélni, ami képessé tesz azok betartására, miután megújítottuk őket; mikor ily előnyös időszak áll rendelkezésünkre megújításukra, mint amilyet az úrvacsora kínál. Mindezek okot szolgáltatnak a hálára. Ezért hát ajánljuk magunkat Istennek időről időre, szent örömmámorban levő lélekkel, jókedvűen és vidámsággal eltelve, mely a hálás szív természetes hajlandósága, hogy megmutassuk, nem rabszolgaságként vagy lélekölő munkaként tekintünk erre, hanem mint legnagyobb örömünkre.

Ha követitek e néhány útmutatást, az úrvacsora mássá lesz, mint közönségesen lenni szokott, s általa érezhetően több áldást és erőt nyerünk, mint amennyit amúgy kaphatnánk.

Kincs, cserépedényekben 1. rész Watchman Nee

Az ideális keresztyén 1. rész
(2 Kor 1,8-9; 4,7-10; 6,8-10; 13,7-10)

"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy az erőnek a rendkívüli nagysága az Istené legyen és ne belőlünk való" 2Kor 5:1


Közvetlenül megtérésem után volt egy elgondolásom arról, hogy milyen egy keresztyén, és mindent elkövettem, hogy én is ilyen legyek. Azt gondoltam, hogyha elérem azt a szintet, amelyet gondoltam, akkor tökéletes leszek.


Tökéletességre törekedtem, de hogy mi a tökéletesség, azt magam döntöttem el. Azt gondoltam, hogy a tökéletes keresztyénnek mosolyognia kell reggeltől estik, és ha könnyet talál ejteni, akkor oda a győzelem. Úgy véltem, hogy az igazi keresztyénnek igen bátor embernek kell lennie, nem szabad félnie, bármi történjék is.

Ahol félelem van, ott hitetlenség van – gondoltam -, hogyan lehet tökéletes az, aki nem tud bízni az Úrban?

Pál is ember volt
A helyes keresztyén magatartásról való határozott elgondolásaimhoz ragaszkodtam mindaddig, amíg egy szép napon eljutottam a második korintusi levél olvasása közben ahhoz a részhez, amelyben Pál arról beszél, hogy szomorú volt. Ez megállított. Pál és a szomorúság? Azután olvastam Pál sok könnyhullatásáról is, és arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy Pál valóban sírt?

"Mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók."2Kor 6:10

Azután szorongásáról olvastam, háborgásáról, és csodálkoztam rajta, hogyan lehet, hogy Pál szorongott és háborgott? Ilyeneket olvastam még:

„Erőnk felett megterheltetünk, úgy hogy életünk felől is reménytelenek voltunk”.

Elcsodálkoztam: Pál valóban reménytelen volt? Sohasem tűnt fel előttem, hogy olyan ember, mint Pál ilyeneket tapasztalt. De ahogyan tovább jutottam az olvasásban, fokozatosan ráébredtem arra, hogy a keresztyének nem földöntúli lények, és Pál nem áll nagyon távol tőlünk.

Felfedeztem, hogy Pál ember volt, éspedig hozzánk hasonló ember. Olyan ember volt, aki bár félt, de mégis bátor volt, akit nyomorgattak, de meg nem szoríthattak, aki
kétségeskedett, de nem esett kétségbe, akin tiporhattak, de el nem veszthették. Erőtlenségét láthatod, de kijelenti azt is, hogy amikor erőtelen, épp akkor erős.

Láthatod, hogy testében hordozza az Úr Jézus halálát, hogy az Ő élete is látható legyen a testében. Ismerjük őt „rossz hír és jó hír által”, mint „hitetőt és mégis igazat”, „mint ismeretlent, és mégis jól ismertet”, mint „meghaltat, és mégis élőt”. Ő az, aki „bánkódó és mégis mindig örvendező, szegény és mégis sokakat gazdagító, semmi nélkül való és mégis mindennel bíró”. Igen, ilyen a keresztyén!

A szent ellentmondás
Kezded-e már látni, hogy mit jelent keresztyének lenni? A keresztyén olyan ember, aki alapjában véve következetlen. Jellegzetes vonása a következetlenség. De a következetlenség Istentől van.

Sokan azt képzelik, hogy a keresztyénség teljes egészében „kincs cserépedény nélkül”. Ahol meglátnak valamit a cserépedényből, ott valami hibát sejtenek. De Isten másképpen gondolkozik, mint az ember. Isten gondolata szerint: „Ez a kincs cserépedényekben van”. Az, hogy a cserépedény nyilvánvaló lesz, még nem jelenti azt, hogy az eset reménytelen. Istennek nem az a szándéka, hogy eltüntesse a cserépedényt, hanem az, hogy a kincset elhelyezze benne. Mindig cserépedény az, ahol ez a kincs megtalálható.

Állítom, hogy nincs olyan lélek, melynek cserépedénye alkalmatlan lenne a kincs befogadására. A kincs szépségét csak fokozza a cserépedény, melyben el van helyezve. Pál ember volt, valóságos ember, de az ő életén keresztül átsugárzott az Úr élete.

Pál nem volt automata, hanem érző ember. Nem volt állandóan szomorú, és állandóan örvendező. Amikor szomorú volt, ugyanakkor boldog is volt. A keresztyén ember
jellemző tulajdonsága az, hogy bár szemei könnyel vannak tele, arca ugyanakkor mosolyra derülhet.

Mi azt reméljük, hogy ha hívő emberrel találkozunk, akkor nem látjuk a cserépedény nyomait, mégis ha az Úr valódi gyermekeivel találkozunk, azonnal észrevesszük megkülönböztetett kettős személyiségüket.

Felismerjük benne saját személyét, és meglátjuk azt a személyt, aki az Úrban van. Ismertem egy nőtestvért, aki nagyon hirtelen természetű volt. Gyors volt minden tekintetben, gyors a szólásra, gyors az intésben, gyorsan megírt egy levelet, és gyorsan el is szakította azt. Azonnal felismerhetted benne azt, aki ő, de ugyanakkor megláthattad benne az Urat is.

Láthattad, hogyan szenved a próbák alatt, de megláthattad azt is, hogy szellemiekben milyen gazdag. Jól látható volt a kincs a cserépedényben.

Sokan azt mondják, hogy imádkoztak egy bizonyos dologért, és bizonygatják, hogy annyira hisznek Istenben, hogy teljes bizonyosságuk van, hogy Isten már meg is hallgatta könyörgésüket, és megadta, amit kértek tőle. De nem történik semmi. Miért? Azért, mert olyan „csodálatos” a hitük. A kincsük nem cserépedényben van.

Mások viszont elmondták, hogy félnek és kétségeskednek, bár igyekeznek megragadni ígéreteit, de ugyanakkor ott van szívükben a kétség is. Hadd mondjam meg, az igazi hitet a kétségek sohasem semmisíthetik meg.

Az igazi hit drága kincse a kétkedés cserépedényében van ugyan, de a cserépedény
nem semmisíti meg a kincset! Az ilyen környezet csak fokozza a benne ragyogó kincs szépségét.

Ne értsetek félre: nem a kétségeskedést pártolom, hanem azt akarom megvilágítani előttetek, hogy a keresztyénség nemcsak kincs és nemcsak cserépedény, hanem kincs a cserépedényben.

Kincs, cserépedényekben 2. rész Watchman Nee

Az ideális keresztyén 2. rész
(2 Kor. 4,7-10; 6,8-10; 13,7-10)



"Mert nem akarjuk testvérek, hogy ne tudjatok a mi nyomorúságunkról, amely Ázsiában ért, hogy túlságosan megterheltettünk erőnk felett, úgyhogy életünk felől is kétségbeestünk, (Csel 19:23); sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat."
2 Kor 1,8-9

Mindig szívesen idézem az első gyülekezet imádságát, amint Péter kiszabadulásáért könyörögtek. Mikor azonban Péter megérkezett és zörgetett a kapun, a hívők azt mondták: „az ő angyala az”. Látjátok? Volt hitük, valóságos hitük. Olyan hitük volt, amelyre Isten válaszolt, de az emberi gyengeség is jelen volt, amely lelepleződött.

Isten népe között vannak olyanok, akiknek hite erősebb, mit azoké, akik egykor együtt voltak Máriának, a János-Márk anyjának házánál. Ők bizonyosak abban, hogy Isten elküldi angyalát, és a börtön kapuinak ki kell tárulnia. Ha hirtelen szélzúgás támad, akkor Péter zörget a kapun. Ha az eső verdesi, akkor is Péter zörget a kapun. Ezek az emberek hiszékenyek, hitük nem valódi. A keresztyénségben a cserépedény mindig jelen van, de a lényeg a benne levő kincs, és nem a cserépedény.

A normális keresztyén életében ugyanakkor, amikor hite megragadja Istent, felmerül szívében a kérdés, hogy nem tévedett-e. Mikor legerősebben áll az Úrban, gyakran épp akkor látja legvilágosabban a maga tehetetlenségét; amikor a legbátrabb, akkor érzi, hogy belül szorongatja a félelem; amikor tele van örömmel, hirtelen szomorúság tölti el.
Ez az ellentmondás azt bizonyítja, hogy a kincs cserépedényben van.

Isten ereje az ember erőtlenségében nyilvánul meg
Pál azt mondja, hogy tövis van a testében. Hogy mi volt ez a tövis, nem tudom, de azt tudom, hogy valami gyengítő tényező volt. Pál háromszor imádkozott azért, hogy Isten vegye el azt tőle. De Isten így felelt: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenségben teljesedik ki!” Hogyan nyilvánul meg Isten erejének teljessége erőtlen emberekben? A keresztyénség a felelet erre a kérdésre.

A keresztyénség nem jelenti a gyöngeségek eltávolítását, nem is Isten hatalmas erejének megnyilvánulása csupán, hanem az isteni erő megmutatása az emberi erőtlenségben. A keresztyénség nem hoz létre csodálatos angyali lényt, hanem olyan emberi lényeket, akiknek gyöngeségében mutatja meg Isten csodálatos erejét.

Szeretném megvilágítani ezt egy példával.
Egy időben súlyos beteg voltam. Két hónap alatt háromszor röntgeneztek, és minden esetben kimutatták, hogy állapotom igen komoly. Imádkoztam és hittem. Reménykedtem abban, hogy Isten meggyógyít, és habár több esetben éreztem, hogy erőm növekszik, a baj gyökere mégis bennem maradt, és így a visszaesés veszélye fenyegetett mindig. Mit ér az, ha időnként felerősödöm?

Egy napon bibliaolvasás közben eljutottam a második korintusi levésnek ahhoz a részéhez, amelyben Pál háromszor könyörög, hogy Isten vegye el testéből a „tövist”. Isten nem ezt tette, hanem így szólt:

„Elég néked az én kegyelmem!”

A tövis jelenléte által Pál nagyobb kegyelmet nyert. Mivel a gyöngesége maradt, több kegyelmet kapott. Megláttam, hogy ez a keresztyénség. Imádkoztam, hogy Isten adjon több világosságot ebben, és a következő gondolat támadt bennem: egy hajót láttam magam előtt, amely nem tudott tovább haladni, mert a folyó medréből nagy sziklatömb állt ki. Így imádkoztam: „Uram, ha úgy tetszik neked, távolítsd el a sziklatömböt!” Utána nyomban felvetődött bennem a kérdés: Vajon az lenne-e jobb, ha a másfél méter magas sziklát az Úr eltávolítaná, vagy ha megemelné a víz szintjét másfél méterrel?

Magamban így feleltem: Jobb, ha a víz szintje emelkedik! Ettől a naptól kezdve sok nehézségem megoldódott. Nem merném azt mondani, hogy utána már nem voltak többé kísértéseim, de hála legyen az Istennek, felfedeztem, hogy Isten nem mindig úgy oldja meg a nehézségeket, hogy eltávolítja azokat.

A keresztyénség nem abban áll, hogy a sziklatömbök elmozdulnak az útból, hanem abban, hogy a vizek szintje emelkedik. Vannak nehézségeid? Bizonyára vannak. Erőtlen vagy? Igen, mindnyájan azok vagyunk. De jegyezd meg jól, hogy az Úr nem úgy áll melléd, hogy eltünteti a gyengeségeidet, sem nem úgy, hogy válogatás nélkül ajándékoz erővel. Minden erő, amelyet Ő ad, erőtlenségben nyilvánul meg.

2Kor 13:9 "Mert örvendünk, ha mi erőtelenek vagyunk, ti meg erősek vagytok; ezt pedig kérjük is, a ti tökéletesedésetekért."

Cserépedényben van minden kincsünk
Az ember erőtlensége nem korlátozza Isten erejét. Adjunk hálát Istennek, hogy az emberek gyengesége nem korlátozhatja Isten erejét. Mi hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy ahol szomorúság van, ott nem lehet öröm, ahol könnyek hullanak, ott nem lehet magasztalás, ahol gyöngeség van, ott nem lehet erő, ahol kétkedés van, ott nem lehet hit.

De Isten el akar vezetni bennünket annak felismerésére, hogy az emberen csak annyi múlik, hogy legyen cserépedénnyé az isteni kincs befogadására. A keresztyénség dicsősége éppen abban nyilvánul meg, hogy Isten kincse minden cserépedényben megmutatkozhat. A keresztyénség ellentmondásos.

És ha mi keresztyének éljük ezt az ellentmondásos életet, akkor mindig jobban megismerjük az Istent. Minél tovább jutunk a keresztyén életben, annál ellentmondásosabb lesz. A kincs mindinkább nyilvánvalóvá lesz, de a cserépedény, cserépedény marad.

Milyen csodálatosan szép ez! Figyeld meg annak az embernek isteni türelmét, aki különben türelmetlen természetű, és hasonlítsd össze azzal az emberrel, aki sohasem jön ki a sodrából.

Nézd meg az isteni alázatosságot abban az emberben, aki természete szerint gőgös, és hasonlítsd össze azzal, aki tartózkodó hajlamú. Nézd meg Isten erejét abban, aki gyönge akaratú, és hasonlítsd össze azzal, aki természet szerint erős jellemű. Óriási a különbség!

Azok az emberek, akik természet szerint gyöngék, könnyen azt gondolják, hogy alkalmatlanok, mert cserépedényük rossz minőségű. De nincs ok a csüggedésre, hiszen a kincs, amely cserépedényben van, fokozottabb fénnyel sugárzik az ilyen edényből. Az a lényeg, hogy milyen minőségű a kincs, és nem az, hogy milyen minőségű az edény, amelyben helyet foglal. Az Úr ki tudja magát jelenteni mindegyikünk életében. És ha ez bekövetkezik, akkor sokan látják a kincset.

Transzformáció az ébredés előtt...

Dr. Alistair P. Petrie neve elválaszthatatlanul összefonódik a XXI. század, evangéliumi gyülekezetek szellemi és erkölcsi megújulását sürgetők pionírjaival. Azok közé tartozik, aki isteni őszinteséggel szeretné segíteni és ösztönözni azokat, akik lesznek annyira bátrak és istenfélők, hogy engedelmeskednek a mennyei elhívásuknak és az Istentől kapott látásuknak.

Több kontinens, számos országában fordult már meg, így lehetősége adódik betekintést nyernie, a különböző keresztény felekezeteknek, közösségeknek hitéletébe, tanításaiba, életébe.

Magyarországon tartott előadásában elmondta, hogy miközben évek óta tanulmányozza az egyház jelenlegi és a múltban létrejött ébredéseit, szinte minden megújuláskor, egy lehetetlen helyzetből indult el az eklézsia, s mégis Isten Szellemének segítségével megváltoztatták a kereszténység arculatát, sőt, több esetben nemzetük földje is meggyógyult. Az üzenetének lényegét ez képezi. Belső átalakulás, transzformáció, majd ennek hatására a társadalom felé való behatás.

Figyelmeztetett tanításában, hogy a valódi kereszténység számára a legnagyobb veszélyt, az elvilágiasodásban látja, amelynek negatív gyümölcsét, a korrupció mutatja.

Szerinte, a megalkuvásra és elvtelen kompromisszumokra hajlamos kereszténység számára, a hamis egyház az igazi fő veszély; a világ számára pedig a legnagyobb kihívás az iszlám terrorizmus, amely mára, átszövi a világháló információt irányító csatornákat.

Az erkölcsi válság kialakulásában és tömegméretekben történő elharapódzásában Alistair szerint, fontos szerepet játszik az a jelenség, hogy egyre szaporodnak az olyan szolgálatok, amelyek mindenféle szellemi és erkölcsi felügyelet nélkül jönnek létre, illetve működnek.

Töredelmes szívvel kifejezte, hogy számos szolgálónak és közöttük neki is, igen-igen nagy szomorúságot okoz, a jelenlegi un. apostoli-prófétai mozgalomban tapasztalt rendellenességek, amelyeket már régóta lehet látni a mozgalomban és a mozgalom körül.

A legtöbb problémás esetben, sem a vezetők, sem a hívők nem rendelkeznek világos teológiai látással, azzal kapcsolatban, hogy egy szolgálati ajándék mitől is „ajándék”, mi vagy ki teszi őt azzá, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet igei módon hivatalba iktatni, s ebben a hivatalban milyen jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, nem beszélve az ez esetben is hangsúlyosan felmerülő apostoli szolgálattal rendelkezők, szellemi-erkölcsi elszámoltathatóságáról.

pl.
· apostoli felkenetések,
· un. kenet átadások,
· szabálytalan/illegális szellemi harc a városok fölött,
· a királyságról szóló szélsőséges tanítások.

Az, hogy számos városban, a magukat evangéliumi egyháznak nevezett közösségek nagy része, nem veszi komolyan az ilyen és ezekhez hasonló tanításokat, megnyilvánulásokat, ezért is nyomatékosítja Alisteire az Istenhez fordulást, megszentelődést, a szellemi élet megalapozását célzó üzeneteket, a szolgálók felé rendezett konferenciákon.

Másrészt, támogatta és biztatta szolgálatukban azokat a különböző felekezetekhez tartozó pásztorokat, testvéreket is, akik Isten közösségében, éberen kívánják keresztény életüket és szolgálatukat megélni.

A földön jelenleg több városban zajló, pozitív fordulatokkal kapcsolatosan beszámolt, hogy ott, ahol őszinte, lerendezett kapcsolatok alapján, bűnbánattal, egységben imádkozó gyülekezetek összefogtak, jó néhányan, az elmúlt évtizedekben, a sekélyes erkölcsi állapotokból sikeresen kijöttek, és az átlagos szellemi helyreállást meghaladó, növekedést produkáltak. Ezen kívül, sok más evangéliumi irányzat köreihez viszonyítva, kevésbé voltak felfedezhetőek a vallásos közhelyek, kellemetlen emberi magatartások, kicsinyes viszályok, amelyek sok evangéliumi gyülekezetet sajnálatos módon megfosztottak a fejlődéstől és társadalomra kifejtett hatékonyságtól.

Számos városban képmutatás nélkül, több evangéliumi vezető, szembenézett ezekkel a jelenségekkel, és ebben az évben is kezdeményeztek olyan lépéseket, amelyekben országuk szellemi, erkölcsi és politikai megújulását célozzák, nagy várakozással. (pl. szolgálati területei 2010 –ben: Mexikó, Brazília, Kolumbia. stb.)

Ezekben a városokban lévő, egyes gyülekezetekben, radikális fordulat állt be s valóban meglátszott mindez, az átlagosnál harmonikusabb kapcsolataikon, békésebb, egymást építő, közösségi életükön. (Kiemelte, hogy a gyülekezeti vezetők munkájából kifolyólag.)


A tanítói szolgálat egészséges egyensúlya érdekében, nyomatékosította, hogy sok szolgálat tanításában, olyan fontos üzenetek, mint a megpróbáltatások, üldözések, Istenért való szenvedés vagy a szellemi konfliktus, napjainkban, nem kapnak kellő teret üzeneteikben, így bizonyos teológiai egyoldalúság, a tanítások ismétlődése és a Krisztus tudománya, azaz az apostolok tudományának több/más oldalainak figyelmen kívül hagyása jellemzi.

Pl.:
· elitizmus,
· győzelemizmus,
· királyságizmus (a „királyság most” teológia*).

Ezen kívül mindenképpen hiányoznak, a Biblia történeti és prófétai könyveiben kirajzolódó üdvtörténeti látás, a történelem összefüggéseinek szellemi magyarázata, ahogy például Dániel könyve és a Jelenések alapján Isten terveit meg lehet érteni.

Az erkölcsi tanítások mennyisége elenyésző lett, amelyekre pedig maguk az apostolok is nagy gondot fordítottak leveleikben. A bűn ellen való határozott fellépés, következetes intés, nem kifejezetten jellemző több szolgálati tábor köreiben.

Maga Alisteir, kevésbé volt e területen egyoldalú tanításában, példáiban egyenesen sokkoló történetekkel is illusztrálta az istenfélelem nélküli élet buktatóit. Köztük név nélkül a jelenleg evangéliumi berkekben, nagy sikerrel ténykedő, prófétai szolgálatok ’kulisszatitkait’ is megosztotta, sokunk nagy megdöbbenésére.

Alistair a konferencia végén, egyértelműen megfogalmazta, a keresztény gyülekezetek sikerét, a vének funkcióinak gyakorlásában látja, majd hozzátette, ez többek között az lenne, hogy igényeljék az elszámoltathatóság szellemi védelmét városaikban.

Együtt arra kell, hogy törekedjünk, a cél felé egy értelemben, egy észjárással legyünk, és ha valamire eljutottunk, abban szilárdan megálljunk. Ami pedig nem a cél felé mutat, vagy amire még nem jutottunk el, mert másképp gondoljuk, azt bízzuk Istenre, mert le fogja leplezni előttünk.

Én, személy szerint Istentől várom, hogy megmutassa ennek az életem/életünk számára lényeges és a test számára hasznot hozó üzenetét.

A kérdés természetesen az, hogy lesz-e M.O.–on olyan egységes bűnbánat, amelynek hatására az evangéliumi mozgalomban, radikális paradigmaváltások jönnek létre, s nem csupán zajkeltés…

*A „Kingdom Now” (Királyság most) teológia képviselői úgy gondolják, hogy a keresztényeknek minél több területet, pozíciót kell elfoglalniuk vagy betölteniük a társadalomban (gazdasági-, politikai-, médiaterületek, stb.) és így lehetővé válik majd a kereszténység/Isten királysága, nagyobb fokú behatása a földön, mielőtt még, megtörténik a Millennium eljövetele.

Egy Krisztus nélküli Pünkösd 2. rész

Idegenné válik közöttünk Krisztus?
David Wilkerson

Hadd mutassak nektek három módot, ahogyan Krisztust idegenné tesszük magunk között! Talán a Szent Szellem eloszlatja a szellemi vakságunkat, hogy újra olyannak tudjuk Őt látni, amilyen Ő valójában, mert Ő MINDENEK URA!

I. Idegenné tesszük Krisztust azáltal, hogy nála magasabb rangra emeljük a Szent Szellemet!

Krisztus, és csakis Krisztus kell legyen az élet és az imádat középpontjában!
„És Ő a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első; mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség.” (Kolossé 1:18-19).
"hogy mindenekben Ő legyen az első...” Ez megkülönbözteti és mindenki más fölött valónak jelenti ki Őt. Ő birtokolja az első helyet mindenben, nem lehet a Szent Szellemet sem az Ő neve fölé magasztalni. A felső szobában történtek sohasem árnyékolhatják be a kereszten történteket! Ne merészeljünk Krisztusra úgy gondolni, mint egyszerűen csak olyan valakire, aki elküldte a Szent Szellemet. Más szavakkal: "Köszönöm neked Jézus, hogy küldtél valaki jobbat." Jézus azért küldte a Szent Szellemet, hogy saját teljességét fedje fel bennünk.
Amikor a Szent Szellem kerül a figyelmünk középpontjába, akkor az egyház rossz helyre fókuszál. A Szent Szellem rászállt Jézusra, ahogy a bemerítése után kijött a vízből és az Atya őróla mondta azt:
"Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm..."
A Szent Szellem galamb formájában szállt le, de a figyelem az Isten Bárányán volt, aki elvette
a világ bűneit. Nem a galambon, hanem a Bárányon!
Jézus beszélt tanítványainak az eljövendő Pünkösdről, amikor a Szent Szellem egy bizonyos céllal fog kitöltetni: Ez pedig az volt, hogy erőt adjon arra, hogy Jézus neve felemeltessen. „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanuim...a földnek mind végső határáig.” (Ap.Csel 1:8)
Jézus egyértelművé tette, hogy amikor a Szent Szellem eljön, akkor Ő nem magára fogja felhívni a figyelmet, hanem Jézus szavaira. Krisztust fogja felmagasztalni.
„...De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke...nem ő magától szól...engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, a mi az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (János 16:13-15.)
Jézus azt mondta:
Ő meg fogja mutatni nektek a dicsőségemet, a hatalmamat, az országomat. Ő fog titeket minden szavamra emlékeztetni. A Szent Szellem elsődleges feladata nem a közösség, bár Ő épít eggyé minden hívőt a Krisztusban. Ez nem extázis. Ez nem egyszerűen annyi, hogy megtanítson minket új nyelveken szólni. A Szent Szellem azért jött, hogy magasztalja Krisztust! Azért jött, hogy az egész emberiséget elvezesse arra az igazságra, hogy Krisztus az Úr! Nem elég azt állítani, a Szent Szellemet azért kaptuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hanem, hogy Jézushoz vigyen minket közelebb!
A Szent Szellemmel való teljesség a Jézussal való teljességet jelenti. Ha nincs benned Krisztus iránti emésztő szerelem – nem merítkeztél alá Szent Szellemmel! Jézus, aki alámerít, elküldte a Szent Szellemet, hogy meggyújtsa a szellemünket az elveszett emberiségért, hogy elküldjön minket az autópályákra és a mellékutakra, hogy elérjük az elveszetteket. Azért, hogy felrázza lusta életstílusunkat és elküldjön minket, hogy végezzük az Ő munkáját. Az áldott Szent Szellem megszomorodik, és végül visszavonul, abban a pillanatban, amint megpróbáljuk Őt az Isten Fia fölé felmagasztalni. Nincs neki megengedve, hogy azoknak adja az erejét, akik visszaélnek vele, azoknak akik csak az ajándékokat akarják és nem Krisztust, az ajándékozót!
Milyen egy valóságos találkozás a Szent Szellemmel? Mindenki nyelveken szól? Olyan, ahol az emberek meggyógyulnak? Ahol a szentek ugrálnak örömükben? Ahol prófétálnak? Több, sokkal több mint ezek...Ez az, amikor Jézus felmagasztaltatik, ahol az Ő szentsége átjárja a szellemet, ahol a férfiak és nők térdre hullnak az Ő szent trónja előtt, összetörve, megalázkodva, sírva mondva "Szent, Szent". A Szent Szellem mozgása a Krisztushoz való közeledést hozza magával, az elmélyülést Krisztusban, az Ő hatalmának való egyre nagyobb engedelmességgel.

II. Jézus idegenné válik, amikor dicsérjük Őt, de nem imádkozunk hozzá!

Dicsérjük a Krisztust, akihez nem imádkozunk. Imádó emberekké váltunk, de nem imádkozó emberekké. Néhányunknak Isten népéből van egy kopott emléke az imádságról. „Miért kérjem Istentől azt, amit már úgyis megígért? Csak meg kell ragadni az ígéreteket és egyszerűen követelni a szabadulást.” Már nem akarjuk Jézust jobban annál, mint amit Ő adni tud nekünk, hanem inkább egérutat szeretnénk a fájdalomból és a szenvedésből. Azt akarjuk, hogy a gondjaink eltűnjenek. Amint így elértük a menekülő utunkat a fájdalomból, elvesztettük a kereszt valóságos jelentését az életünkben. Elutasítjuk a kereszthordozást és a veszteségeket -
nem kell nekünk a Getsemáné! Nem kellenek a gyötrődés éjszakái! Még csak meg sem ismerjük ezt a szenvedő, vérző, feltámadt Krisztust!
Akarjuk a gyógyító erejét. Akarjuk a bővelkedésről szóló ígéretét. Akarjuk a védelmét. Többet akarunk ezekből a földi dolgokból. Akarjuk az Ő örömét, de őt saját magát nem igazán akarjuk!
Az egyház már beismerte a bűneit - most már vallja a jogait
Hányan is szolgálnánk Őt, ha Ő semmi mást nem ajánlott volna nekünk, csak önmagát? Nincs gyógyulás. Nincs siker. Nincs jólét. Nincsenek világi áldások. Nincsenek jelek és csodák. Mi lenne, ha egyszer örömmel kéne fogadnunk, hogy az értékeink tönkremennek? Mi lenne, ha - a tiszta égbolt és problémamentes élet helyett - hajótöréssel szembesülnénk, kívül harc, belül félelem? Mi van akkor, ha - a fájdalom nélküli élet helyett - kegyetlen próbáktól szenvedünk, megkövezésektől, vérontásoktól, szétfűrészeltetéstől? Mi van akkor, ha - a gyönyörű házaink és autóink helyett - a sivatagban báránybőrbe öltözve kellene mindenfelé vándorolnunk, barlangokban és üregekben bujdosnánk? Mi van, ha - a jólét helyett - szűkölködnénk, szomorkodnánk és gyötrődnénk? És mi lenne, ha a legjobb nekünk ígért dolog Krisztus maga lenne?
Nagyon sokan Isten népe közül többé már nem imádkoznak! Túl keményen dolgoznak Jézusnak ahhoz, hogy beszéljenek vele. Különösen a lelkipásztorok váltak elfoglalttá a királyság munkáit végezve annyira, hogy már csak nagyon kevés idejük maradt, vagy egyáltalán nem maradt idejük az imádkozásra. Van idő látogatóba menni, építkezni, utazni, nyaralni menni, találkozókra járni, maradt idő a kikapcsolódásra, olvasásra, pásztorlásra - de nincs idő imádkozni!
A prédikátorok, akik nem imádkoznak, befektetőkké válnak, frusztrált építési vállalkozókká. Amikor elveszítik a kapcsolatot Istennel, akkor ez által elveszítik a kapcsolatot a gyülekezet tagjaival és a szükségleteikkel is. A prédikátoroknak, ha nem imádkoznak, az elméjük veszi át az irányítást. A saját útjukat akarják járni. Verejtékkel helyettesítik a kenetet, a felkenetést.
Evangélisták, akik nem imádkoznak, sztárokká válnak, mesemondókká. Híján vannak az alázatnak, így érzelmi cselekkel manipulálják a tömeget. Sok pásztor kiált: "Ó, Istenem hol találhatnék egy evangélistát, aki nem a pénzzel foglalkozik, vagy aki nem reklámoz semmit? Valakit, aki le tudja hozni a Mennyet és Jézust valóságossá tudja tenni? Ó, Istenem, adj nekem egy imádkozó embert, aki a gyülekezetemet a térdére viszi!" Ennek a generációnak az a szégyene, hogy olyan sok Istentől való tehetsége van, és közülük csak pár olyan ember akad, akiket Isten megérintett az imájuk során.
Egyre kevesebb imádság van a gyülekezetekben! 100%-ig azon vagyok, hogy az imádkozás visszakerüljön az iskoláinkba, de nem ez Isten igazi problémája! Az Ő gondja az, hogy az ima visszakerüljön az otthonainkba! Az Ő problémája, hogy az általa választottak imádkozzanak; és te egy szélhámos vagy, ha az iskolai imákért harcolsz, de elhanyagolod a saját bensőséges imaéletedet!
Imádkozunk? Ó, igen! Ha szükségünk van valamire. Megvan a képletünk - "Jézus nevében". Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy az Atya előtt ellenjegyezze az imánkat.
Kimerítő ezt hallani emberektől:
"Ez egy olyan rohanó kor - nincs időm imádkozni. Szeretnék, de nincs rá időm." Nem! Ez nem
időhiány, ez a vágy hiánya. Arra szánunk időt, amit igazán szeretnénk. Nézd meg a fiatal keresztényeinket! Számítógépes játékokat játszva töltik el az idejüket, elpazarolják az időt, unatkoznak, nyughatatlanok, folyton valami elfoglaltságot keresnek, de nincs idő imádkozni! Nincs idő Jézusra! Ó, Istenem Valahogy! Valamilyen úton-módon! Vidd térdre ezt a nemzetséget! Ne csupán a Miatyánkig jussunk el, hanem kerüljünk napi bensőséges kapcsolatba Krisztussal!
A mi Megváltónknak, aki folyamatosan gondoskodik az Univerzumról, mégis van ideje, hogy érted személyesen imádkozzon. Van ideje, hogy Isten trónja elé járuljon és esedezzen érted és te azt mondod, nincs időt, hogy imádkozz hozzá!
Lázasan dolgozunk Krisztusnak, akit mellőzünk. Képesek vagyunk bárhová elmenni, megtenni bármit a nevében, de nem imádkozunk. Énekelünk a dicséretben. Meglátogatjuk a betegeket és a foglyokat, de nem imádkozunk. Támogatjuk a sérülteket és a szükségben szenvedőket; éjszakázunk, hogy vigasztaljunk egy barátot, de nem imádkozunk. Harcolunk a korrupció ellen! Hadjáratot indítunk az erkölcsösségért! Szembeszállunk az atomfegyverekkel, de nem imádkozunk!
A legtöbbünk nem imádkozik, mert nem igazán hiszünk benne, hogy ez működik. Az imádság egy véres csatamező! Ez az a hely, ahol a győzelmeket megnyerjük! A hely, ahol meghalunk önmagunknak! A hely, ahol a Szent Isten leleplezi a titkos bűnt! Nem csoda tehát, ha a Sátán akadályozza az imádságot! Az imádkozó ember borzongást repít át a poklon. Egy ilyen férfi vagy nő kiszemelt, mert a Sátán tudja, hogy az ima az az erő, ami szétzúzza az ő királyságát. A Sátán nem fél a hataloméhes szentektől, de már reszket egy imádkozó szent hangjától is.

Frank Bartleman Krisztus nélküli Pünkösd (1. rész)

A következő intő prófécia egy 100 évvel ezelőtti üzenet az Azusa Streetből, a Krisztus nélküli Pünkösd veszélyéről hangzott el. Frank Bartleman egyik szemtanúja volt a Szent Szellem 1907-es Azusa Streeti kitöltetésének, Los Angelesben, ezért őt az Azusa Street riportereként is jellemezték. Közel 100 évvel ezelőtt, a kitöltetés ideje alatt írta le ezt figyelmeztetésként, a Krisztus nélküli Pünkösdről.

Bartleman testvér így figyelmeztetett:

"Nem ragaszkodhatunk csupán egy tanításhoz, vagy nem kereshetünk élményeket, hanem, egyedül csak a Krisztusban. Ugyanis sokan csak az erőt hajlandóak keresni, mégpedig annak érdekében, hogy csodákat vigyenek véghez, hogy felhívják magukra az emberek figyelmét és ez által imádatukat elvegyék, így rabolva el Krisztustól az Ő dicsőségét, közben pedig a hústestnek adják a tisztességet. A leghatalmasabb szükségnek az tűnik, hogy Jézus igazi követői legyünk, különben lelkesedés könnyen eltűnhet, mert a szellemünkben gyakran annyira előtérben van a kérkedés, főleg a vallásos szellemben, ezt szeretném nagyon hangsúlyozni, ezért nekünk muszáj ragaszkodnunk a mi írott Krisztusunkhoz.”

„Bármely olyan munka, amely feljebb magasztalja a Szent Szellemet vagy az Ő ajándékait, mint Jézus Krisztust, végül fanatizmussá válik. Bármi, ami számunkra Jézus Krisztus felmagasztalását és szeretetét hozza el, jó és biztonságos, viszont minden ami ezzel ellentétes, romba fog dőlni. A Szent Szellem hatalmas fény számunkra, de ő mindig Jézusra tereli a figyelmet és az Ő személyének leleplezésére törekszik.

Ahol valóban a Szent Szellem irányít, ott Jézust fejként, a Szent Szellem pedig az Ő végrehajtó hatalmaként van kikiáltva.”

Egy másik észrevétel:

A kísértés, úgy tűnik az üres megnyilvánulások felé visz,
és ez nem követel meg személyes kereszthordozást vagy az önérdek halálát,
ezért az ilyen magatartás mindig népszerűségnek örvend!

Nem helyezhetjük Jézus Krisztus elé sem az erőt, sem az ajándékokat, még a Szent Szellemet sem, sőt, valójában semmit sem. Bármely misszió, amely akár csak a Szent Szellemet dicsőíti az Úr Jézus Krisztus helyett, az fanatizmus és a tévelygés szikláiból épül fel.

Úgy tűnik, nagy veszélye van annak, hogy szem elől tévesztjük azt a tényt, mi szerint Jézus a ’minden mindenekben’, ezért a megváltás munkája, az engesztelés kell, hogy a figyelmünk középpontjában legyen. A Szent Szellem soha nem vonja el a figyelmünket Jézusról, hanem inkább egyre teljesebben mutatja be Őt.

Abban a veszélyes helyzetben találhatjuk magunkat, hogy a Szent Szellem és az ajándékainak magasztalásával semmibe vesszük Jézus Krisztust, így aztán egyre inkább elveszetté tesszük Őt a gyülekezetben, ezért kell , hogy Ő legyen mindennek a középpontjában.”

David Wilkerson megjegyzése:

Én nem igazán tudom Bartleman testvér figyelmeztetését félvállról venni, mert a Názáreti Jézus Krisztus nélküli Pünkösd veszélye ma nagyon is valóságos. Azt mondom nektek, hogy össze lehet gyűjteni Szent Szellemmel betöltekezett embereket egy helyre, akik felemelt kézzel éneklik a dicsőítést, de ettől még Jézus idegenként sétál közöttük.

Az igaz amit Jézus mondott:
„Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18:20.) de mégis idegen lehet közöttünk Jézus, és semmibe vett és leplezett - még azok között is, akik az Ő nevében találkoznak. A zsidók minden szombaton összegyűltek a zsinagógában, hogy az Ő nevét szólják és prófétálják az eljövetelét.

Dicsérték az Atyát, aki megígérte, hogy elküldi Őt. A Messiás nevét félelemmel és tisztelettel szólták, aztán amikor eljött és közöttük volt - nem vették észre! Idegen volt számukra.

• Krisztus tehát egy vadidegen a Szent Szellemmel betöltött gyülekezetben?
• Idegen azok között, akik az Ő nevében szólnak, akik imádják az Atyát, aki elküldte Őt?
• Ismeretlen azoknak, akik éneklik a dicséretet, akik úgy szólítják: "Uram, Uram"?

Igen! Abszolút lehetséges! Ez nem csak, hogy lehetséges – hanem ma pontosan ez történik Isten választottjai között!

Hadd mutassak nektek három módot, ahogyan Krisztust idegenné tesszük magunk között! Talán a Szent Szellem eloszlatja a szellemi vakságunkat, hogy újra olyannak tudjuk Őt látni, amilyen Ő valójában, mert Ő MINDENEK URA!

folyt.köv.

A. A. Allen „Isten csodatevő erejének ára” - részlet

Bevezető

Az '50 -es években lévő, un. gyógyító ébredésben kiemelkedő elhívásban, William Branham állt, akinek szolgálatát a erőajándékok jellemezték. Az ébredésben még, Jack Coe, A. A. Allen és többek is szerepet kaptak elhívójuktól, a betegekért való imádkozásban mára, lenyűgöző példaképként...

A. A. Allen „Isten csodatevő erejének ára”c. írásából idéznék egy fejezetet (2.)

„Elégedjen meg a tanítvány azzal, ha olyan lesz,
mint a (tanító)mestere és a (rab)szolga, mint az ura.”

Mindenek előtt tudnom kell azt, hogy soha senki nem lehet nagyobb, mint a Mester: Jézus. Azt gondolod, hát ebben nincs semmi különös. Az biztos, hogy senki nem is akar nagyobb lenni, mint ő. Várjunk csak! Lehet, hogy rájössz, hogy éppen úgy, mint ahogy én is, keresed és várod azokat a dolgokat. Ilyen ígéretet olvastam az Igében: „Ámen, Ámen mondom nektek, aki hisz bennem, ugyanazokat a dolgokat (munkákat) teszi majd, amelyeket én teszek (és) nagyobbakat is tesz majd, mivelhogy én az Atyámhoz megyek” (Ján. 14,12)

Bár érthetetlen volt, hogy is tudna bárki nagyobb csodákat tenni, mint amilyeneket Jézus cselekedett, de az írás mégis ezt mondja. Sokszor tűnődtem ennek az Igének jelentőségén. Az a gondolat, hogy a tanítvány nagyobb csodát tudna végbevinni, mint Mestere, hihetetlennek látszott. Most láttam meg, hogy ez az ígéret, mint Istennek minden ígérete: igaz, hogyha azt helyesen értjük meg. Nagyobbakat is fog tenni azoknál. Úgy értve, hogy Jézus egy volt csupán, aki az idő és távolság keretei között kis környezetben néhány emberrel tehette meg mindezeket. Azok, akik Benne hisznek, sokan vannak.

A Benne hívők az egész világon szétszórva élnek. Modern tanítványai közül többen körülutazták már a földet, több ezreknek prédikálták az Igét hangszórókon át és beláthatatlan hallgatóság előtt a rádión keresztül, nagyobb sokasághoz viszik a szabadítást, mint Jézus. Míg Jézus százakat ért el, tanítványai több ezret. Ugyanaz az erő munkálkodik ma is, mint akkor Jézus által, csak nagyobb mennyiségben (de nem minőségben). Minden hívőn át olyan módon, mint ahogy a Mester tette, először amikor testben járt az emberek között, ahogy azt az Igében olvashatjuk. Milyen hatalmas dolgot cselekedhettek volna, hogyha Jézusnak minden tanítványa élt volna ezzel az erővel.

A második fejezet címéül írott szavakat mondja Jézus a tizenkettőnek, akiket kiküldött és arra hívattak el, amire én is, hogy cselekedjék. „A gyengélkedőket (gyógy)kezeljétek, a halottakat keltsétek életre, a leprásokat tisztítsátok meg, a démonokat űzzétek ki. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Máté 10,8) A csodálatos erők ígéretével együtt figyelmeztet az üldöztetésre: „Vezető emberek és királyok elé hurcolnak titeket miattam”. (18. vers) „Halálra ad pedig testvér testvért, és apa gyermekét és gyermek(ek) támad(nak) szülőkre és halálra adják őket,”. (21. vers) Nem ígéri, hogy kiszabadulnak a tanítványok ebből az üldöztetésből, pedig azt ígéri nekik, hogy erejük lesz, hogy ugyanazokat a dolgokat cselekedjék, mint ő. Krisztust is üldözték. Hogyha a tanítvány ugyanazt a munkát végezné, ugyanazt cselekedné, mint Jézus, és még az üldöztetéstől is szabad lenne, akkor a tanítvány igazán nagyobb lenne, mint Mestere. „Akik Krisztus Jézusban istenfélelemmel akarnak élni, azokat mind üldözni fogják.” (2.Tim. 3,12)

A megnyilvánuló erőt bizonyítja az üldöztetés is. Amíg Jézus Názáretben az ácsműhelyben tartózkodott, addig nem üldözték. Abban a pillanatban azonban, amint hatalmas dolgot kezdett cselekedni, azt mondták rá: „A démonok fejedelme” … „és … mind haragra gerjedtek (beteltek haraggal), … kikergették a városon kívülre, és felvonszolták a hegy peremére, (a szakadék széléig), amelyen városuk épült, hogy onnan letaszítsák” (Luk. 4,28-29).

Az üldözés három és fél éven át folytatódott, míg végül felfeszítették, semmi másért, csak azért, mert Neki ereje volt, amelytől az akkori erő nélküli farizeusok féltek. Péter mindaddig „jó ember” volt, amíg csak halász volt, de amikor meggyógyította a sántát, börtönbe vetették. (Csel. 3,4; 4,13) Ameddig István az első gyülekezetnek csak egy „tagja” volt, nem volt semmi hiba, de abban a pillanatban, mihelyt „nagy csodákat tett” (Csel. 6,8), bíróság elé állították és megkövezték. Pálnak soha nem kellett vallásossága alatt éjszaka menekülnie, amíg nem találkozott Istennel természetfölötti módon.

Éppen így mindaddig, amíg te egy „normális hívő” vagy csupán, amint azt a világ mondja, addig nem sok ellenséged lesz, sem üldöztetésed, de amint elfogadod Isten ígéretét életedben, és szokatlan dolgokat cselekszel, üldözni fognak.

Nekem személyesen igen kevés ellenségem volt mindaddig, amíg el nem határoztam, hogy birtokolni kívánom mindazt, amit Isten megígért nekem, mint szolgájának.

Úgy tűnhet ez az ellenségeskedés, mintha emberektől volna, de valójában a sátán irányítja, az ellenség hadsereg parancsnoka, és minden módon harcol ellened. Gyakran egész hadosztályt állít össze ellenünk Isten népe közül. Jézus újra és újra rámutatott arra, hogy mi az ára annak, ha valaki őt követi. Az, hogy vegye számításba, hogyha úgy látja valaki, hogy túl sokba kerül az az áldás, amelyet kaphat, akkor alkalmat enged arra, hogy visszaforduljon az illető.

A mi Mesterünk a felkínált öröm helyett a kereszthalált szenvedte el anélkül, hogy a gyalázattal törődött volna, s most Isten trónjának jobbján ül. (Zsid. 12,2) Ha állhatatosak vagyunk (Vele együtt szenvedünk), vele együtt királyságra fogunk jutni mi is…” (2.Tim. 2,12)

Annak a tanítványnak, aki az Ő erejében és dicsőségében kíván részesedni, elsősorban rá kell mutatni arra, hogy mivel ő nem nagyobb, mint a Mestere, az ő nyomdokaiban kell járnia a szenvedésben, hűségben és kiengesztelődésben, hogyha el akarja érni a célt, ha kívánja megismerni a bővölködő életet, az erővel teli életet ezen a földön és részesedni akar a mennyei dicsőségben.

Hogyha Isten Fiának megvetést, üldöztetést, durva korbácsot és keresztre feszítést kellett elszenvedni azoktól, akiknek szolgálni jött, akkor a tanítványai sem lesznek szenvedés nélkül, hogy vigyék a szabadítás evangéliumát a foglyoknak. Ha Krisztusnak vissza kellett utasítania minden földi nagyravágyást, még azt is, hogy a világon uralkodjon, amit a világ fejedelme kínált föl Neki (Máté 4,8-l0), akkor minden bizonnyal, ha igazi erőt akar megtapasztalni, alázatosnak kell lennie Istenért, minden ajánlatot vissza kell utasítania, akármilyen csábító legyen is az. Ez legyen kiáltása, mint a Mesteré: „Jövök, hogy akaratodat tegyem.” (Zsid. 10,7)

Képesnek kell lennie Pállal azt mondani: „Akiért (Krisztusért) az egész mindenséget kárbaveszni hagytam, és szemétnek tartom” (Fil. 3,8) Hogyha Isten Fiának órák hosszat kellett imádkoznia az éjszakában, amikor a világ pihen és alszik, egyedül az ő atyjával azért, hogy még azokat a démonokat is kiűzhesse, amelyekről azt mondja: „Ez a fajzat nem űzhető ki mással, csak imádsággal és böjtöléssel.” (Máté 17,21) Az ő tanítványainak is órák hosszat kell böjtölni és imádságban várni az Úrra, megtanulni, hogy Istennel egységben gondolkozzon és cselekedjék, hogy kiűzhesse a démonokat.

Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni (Luk. 18,1).

Jézus Krisztus életét az állandó, kitartó imádság jellemzi. Mikor Júdás el akarta árulni Jézust a főpapoknak, akkor tudta, hogy az imakertben találja meg Őt. Az imádkozás sokkal fontosabb volt a mi Urunk számára, mint a tanítás, vagy a gyógyítás. Amikor el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék, elutasította őket. Az imádság fontosabb volt számára, mint a csodák, mert a csodák nem önmaguktól vannak. Az imádság az ok, a csoda pedig a következmény. Jézus számára fontosabb volt az imádság a pihenésnél és az alvásnál, mert ezt olvassuk: „Azokban a napokban történt pedig, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Istenhez imádkozva töltötte” (Luk. 6,12) … „és kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott,” (Márk 1,35)

Ha a tanítvány ugyanazt az eredményt elérhetné, mint Jézus és nem adna érte ugyanolyan árat, mint amekkorát Jézus fizetett, akkor azt lehetne mondani, hogy a tanítvány nagyobb lett, mint a Mestere. A „tanítvány” jobb módszert tanult, mint az, aki tanította. Ez gyakran előfordul ezen a világon. Sok zenész túlhaladta azt, aki őt a zenére tanította. Sok művész túltett már azon, aki őt rajzolni és festeni tanította. És sok természettudós olyasmit tanult meg, amit az ő professzora még nem tudott. De Jézus Krisztus tanítványa nem lehet nagyobb, mint a tanítója. Nem tudhat olyasmit, amit Jézus nem tudott. Nem találhat fel rövidebb utat Isten erejéhez. Ha ezt megpróbálná, csalódást és fájdalmat szerezne magának. Az élete hajótörést szenvedne és szolgálata haszontalanná válna.

„Elégedjen meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint Mestere” (Máté 10,25)