Jonathan Edwards II/2. A nagy ébredést kísérő hibák egyik oka az észrevétlen lelki gőg - részlet

5. Tisztelettől megtévesztve

Egy másik következménye a lelki gőgnek, hogy elbizakodottá teszi az embert. Némelyek gyakran természetes dolognak tartják, hogy úgy cselekedjenek, és szóljanak, mint akik különösképpen méltók mások figyelmére és nagy tiszteletére. A lelkileg nagyon büszke embernek egészen természetes dolog, hogy elfogadjon minden tiszteletet, amit iránta tanúsítanak.

Ha mások hajlandóságot mutatnak arra, hogy neki engedelmeskedjenek, és egy tanítót megillető hódolattal viseltetnek iránta, készségesen elfogadja, és helyesli, sőt természetesnek tartva, elvárja, hogy így bánjanak vele. De ha nem ezt látja, nagyon megjegyzi, és rossz véleménye lesz azokról, akik nem adóznak neki olyan tisztelettel, amilyenre ő jogot formál.

Hajlamos azt gondolni, hogy övé a szó, és beszélgetések idején bíróként és dogmatikusként pózol, és kisajátítja magának a jogot, hogy végzését előadja, határozzon, és döntsön. Ezzel szemben a tiszta keresztyéni alázat nem kérkedik, nem viselkedik bántóan, hanem kész arra, hogy másokat nagyobb tiszteletben részesítsen.

Aki telve van lelki gőggel, hajlamosabb mást oktatni, mint magát megvizsgálni, és természetesnek tartja, hogy úgy viselkedjen, mint egy tanítómester. De akit a tiszta alázat tölt el, természetesen a tanítvány helyére ül, azt kérdezve:

• „Mit cselekedjem? Mit tegyek, hogy még inkább Isten dicsőségére élhessek? Mit tegyek ezzel a gonosz szívvel?"
• Kész bárkitől tanulni: „Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra."

A kiválóan alázatos keresztyén igényli mindenki segítségét, míg a lelkileg öntelt ember azt gondolja, hogy mindenki az ő segítségére szorul. Átérezve mások nyomorúságos állapotát, az alázatos keresztyén esedezik és könyörög, míg a lelkileg gőgös parancsol, és tekintéllyel figyelmeztet.

A legnagyobb elővigyázatossággal kellene őrködnie az ilyen lelki gőggel szemben mindenkinek, aki azt állítja, hogy köze van ehhez a munkához, különösképpen a támogatóinak, és mindenekfelett a prédikátoroknak.

Isten legnagyobb ajándékai, jóindulatának és áldásainak legkiválóbb jegyei sem mentenek fel ez alól senkit.

• Mert hát kicsoda az ember még legjobb állapotában is?!
• Kicsoda a legmagasabb kegyekkel megajándékozott keresztyén, vagy a legkiválóbb és legsikeresebb lelkipásztor, aki azt gondolhatná, hogy ő most már jó valamire, akire fel kell figyelni, aki úgy jelenhetne meg és tevékenykedhetne embertársai között, mintha bölcs, erős és jó lenne?

6. Mózes és Uzza figyelmeztető példája a buzgóságban

Nagyon vigyázzanak azok a lelkipásztorok, akiket Isten ennek a dicsőséges ébredésnek fő eszközeivé tett, és arra használt, hogy előhozza népét, mint egykor Egyiptomból. Nehogy felingereljék Istent, mint Mózes, túl sokat tulajdonítva önmaguknak, mert így mértéktelen buzgóságukkal önmagukat fosztják meg attól, hogy lássák mindazt a jót, amit Isten véghez kíván vinni az Ő egyházával a világban. Zsolt 106:32-33

Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattuk, mert megkeseríték az ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival. Zsolt 106:32-33

Mózes hitetlenségének, amely arra indította Istent, hogy kizárja őt Kánaán földjéről, és hogy ne engedje őt részesülni mindabban a jóban, amit népe, Izrael számára elkészített, két főbb gyümölcse volt.

Először is keserűséget kevert buzgóságába!

Nagy buzgóság volt benne Isten iránt, és nem bírta nézni népe fiainak tűrhetetlen nyakasságát, hogy Isten munkáját nem akarták elismerni, és noha sok csodát láttak, mégsem engedték magukat meggyőzni.

Buzgóságába semmi más, csak emberi szenvedély keveredett:
„Meríbá vizeinél is felháborították, Mózes is rosszul járt miattuk, mert elkeserítették lelkét, és meggondolatlanul beszélt", és beszéde keserű volt: „Hallgassatok ide, ti lázadók!"

Másodszor, beszéde és viselkedése elbizakodott volt!

Túl sokat tulajdonított önmagának: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?"

Ott és akkor Mózesben a lelki gőg munkálkodott. Nagyok voltak kísértései e tekintetben, hiszen Isten hatalmas dolgokat jelentett ki neki, kitüntetve őt azzal, hogy áldott és meghitt közösségben lehetett vele, és egyháza javára alkalmas eszközként használta.

És noha ő alázatos ember volt, akiről maga Isten mondta, hogy az egész földön nincs nála szelídebb ember, ezek a kísértések túl erősek voltak számára. Mindez rendkívüli elővigyázatosságra és önmagukkal szembeni bizalmatlanságra kellene hogy késztesse fiatal lelkipásztorainkat, akikkel Isten az utóbbi időben nagyon kegyelmesen bánt, és nagyon sikeresek voltak.

Ó, milyen gyengék vagyunk a szent, szelíd és idős Mózeshez képest! Rendkívül nagy a kísértés ma is, hogy ugyanazon két tévedésbe essünk, mint egykor Mózes. Nagyon kísért a keserűség, és az, hogy buzgóságunkba romlott szenvedély keveredjen.

Ugyanis Istennek e dicsőséges munkájával szemben nagyon sok a túlzott ellenállás és makacsság, amit e nemzedékből rengetegen saját példájukkal tanúsítanak, annak ellenére, hogy Isten nagy és csodálatos dolgokat vitt véghez szemük láttára. Ez pedig nagyon ingerli azokat, akik az ébredést szívügyüknek tartják, arra késztetve őket, hogy meggondolatlanul szóljanak. Némelyeket mértéken felül kísért az elbizakodottság.

Amikor időről időre egy lelkipásztornak átlagon felül sikeres a munkája, és nagy tömegek figyelnek rá, amikor azt látja, hogy sokan követik, és úgy folyamodnak hozzá, mint egy mindentudó emberhez, készek lévén, hogy rajongjanak érte, szinte áldozatot mutatva be nekik, mint Pálnak és Barnabásnak Lisztrában, szinte lehetetlen dolog egy embernek, hogy ne úgy viselkedjen, mint egy tanító vagy valamely rendkívüli személy.

Az embernek nagy adag alázatra és isteni segítségre van szüksége, hogy a kísértésnek ellene tudjon állni. De minél nagyobbak a veszélyek, annál jobban kell őrködnünk, imádkoznunk, és annál szerényebbeknek kell lennünk, hogy gonoszságra ne vetemedjünk.

Vigyázzanak a sikeres halászok, hogy egy nagy fogás után nehogy tömjénezni kezdjenek hálójuknak! Figyelmeztessen bennünket Gedeon esete: miután Isten nagy kegyelmet gyakorolt iránta, és felmagasztalta őt, hogy népe szabadulásának csodálatos eszköze legyen, végül éppen az ellenségtől vett zsákmányból készített bálványt, ami csapdává lett számára és háznépe számára, és családjának romlását idézte elő.

Most, amikor az Isten ládája felhozatalának napjai vannak, hadd álljon minden fiatal lelkipásztor előtt figyelmeztetésképpen a fiatal lévitának, Uzzának, Abinádáb fiának esete. Úgy tűnt, hogy igazán szívén viseli Isten szövetségládájának dolgát, és buzgón vett részt a láda visszahozásának örömteli eseményében.

Miután a láda oly soká volt elrejtve Kirjat-Jeárimban, Isten eszközzé tette őt annak visszahozásában, amit sikerült is egy jókora szakaszon megtenni a Sion hegye felé vezető úton. Mivel azonban nem volt benne elegendő alázat, tisztelet és elővigyázatosság, és túl sokat tulajdonított önmagának, Isten ellene tört, és halálra sújtotta őt vétkéért.

Így soha többé nem láthatta, és nem érezhette át azt az örömet, amiben egyháza részesült, amikor a frigyláda a Sion hegyére került, sem azokat a mennyei áldásokat, amelyeket ezt követően Izrael megtapasztalt. Ebben az ébredésben Isten főképpen fiatal lelkészeket használt fel, akik Uzzához hasonlóan kétségtelenül szívükön viselik Isten ládájának dolgát.

Nyilvánvaló azért, hogy nagyon lelkesíti és foglalkoztatja őket a frigyláda felhozása ezen az örömteli napon. Féltik a szövetségládát: mi történik vele, ha így viselkednek a szolgái? Látják, hogy ingadozik, és attól tartanak, hogy ezek a botladozó ökrök felborítják. Félő, hogy némelyek túlbuzgók voltak ebben a helyzetben, és túl sokat gondoltak magukról.

Merészkedtek kezüket kinyújtani, hogy megtartsák a ládát, mintha csak ők lennének méltók és alkalmasak arra, hogy megvédjék. Ha a fiatal lelkipásztorokban romlással elegyítetlen nagy alázat lenne, és ezért az idősebb lelkipásztorokat tisztelnék, és nagyra becsülnék, mint apjukat, a hatalmas Isten még nagyobb segítséget és több eredményt nyújtott volna nekik:

„Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad" 1 Pt 5:5
„Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öreg embert. És félj a te Istenedtől! Én vagyok az Úr." 3 Móz 19:32

7. Siker elitizmusában

Miközben a lelki gőg hatására az emberek túl sokat tulajdonítanak önmaguknak, ugyanakkor másokat elhanyagolnak. A tiszta keresztyéni alázat viszont arra serkenti az embert, hogy mindenkit tiszteljen, az 1Pt 2,17-ben található szabály szerint.
Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.

Némelyekben, akiket én a hit igaz barátainak tartok, túl nagymértékben jelentkezett a lelki gőgnek ez a gyümölcse, ami abban mutatkozott meg, ahogyan ők az általuk testieknek tartott emberekkel bántak: egyszerűen szóba sem álltak, és nem is vitatkoztak velük.

Egyáltalán nem használ, csak árt a vallásnak, ha sok időt a hit dolgairól való zajos és heves vitatkozással töltünk el, és egyesek oly félelmetesen ellenzik ezt a munkát, hogy nagyon lehangoló feladat velük vitatkozni: hiábavaló dolog bármit is mondani. Tapasztalatból mondom ezt. Olykor nagyon alkalmatlan dolog hitvitát folytatni, különösképpen vallásos konferenciákon vagy istentiszteleteken.

Arra azonban nagyon vigyázzunk, hogy ne utasítsuk vissza az emberekkel való párbeszédet fölényes hanyagsággal, mintha figyelemre sem méltatnánk őket, hanem ellenkezőleg: ereszkedjük le a testi emberekhez, amiképpen Krisztus is leereszkedett hozzánk, eltűrve taníthatatlanságunkat és balgaságunkat.

Ő továbbra is oktat bennünket, sorról sorra, rendelésről rendelésre, és azt mondja: Gyertek, törvénykezzünk! Eközben világosságot ad, felsorakoztat mindenféle érvet, és vár ránk, mint oktalan tanulókra, mintegy remélve, hogy végre megvilágosodik elménk.

Ha kérdeznek, szelíden és nyugodtan, heves vitatkozás nélkül legyünk készek érvelni a testi gondolkozású emberekkel is, amellett, hogy miért is tartjuk az ébredést Isten munkájának, és ne forduljunk el tőlük, mint akiket nem tartunk méltóknak arra, hogy velük beszélgessünk. Az apostol is arra biztatta az első keresztyéneket, hogy legyenek készek a keresztyén hit és reménység felől számot adni a keresztyénség ellenségeinek is:
„…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek". 1 Pt 3:15-16

Azért ne ítéljünk el minden hittel kapcsolatos vitát, mint testi bölcselkedést. A magam részéről semmit sem kívánok jobban annál, mint hogy azok, akik ellenzik az ébredést, elfogadják, hogy a köztük és közöttünk fennálló nézeteltérést szigorú érveléssel döntsük el.

Többször is előfordul az Írásban az a követelmény, hogy a lelkipásztor tanításra alkalmas legyen. A 2Tim 2,24–25-ben meg is magyarázza az apostol, hogy mit ért ezalatt, vagy legalábbis megnevez egy dolgot, amire utal, éspedig, hogy a lelkipásztor legyen kész arra, hogy szelíden leereszkedve, oktassa az ellenkezőket:

• „De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot."Károli

• "Aki az Úr rabszolgája, annak nem hadakoznia kell, hanem mindenki iránt nyájasnak lennie, tanításra képesnek, gonoszat eltűrőnek, az ellenszegülőket szelíden nevelőnek, mert hátha még más felismerésre térést ad nekik az Isten, az igazság megismerését, talán kijózanodnak (feleszmélnek) a vádló tőréből, ki élve fogta meg őket, hogy akaratának engedelmeskedjenek."Csia

Jonathan Edwards II/1 A nagy ébredést kísérő hibák egyik oka az észrevétlen lelki gőg - részlet

"Uram, hallom, amit hirdettél, [és] megrettenék! Uram! Évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt! Haragban emlékezzél meg kegyelmességről!" Hab 3:2

1. Alázat köpenyében

A kiváltképpen való alázatos keresztyén ruhája az alázat. Számára ez olyan, mint a ruha, és mindenestől ilyenekkel öltözködik: „legyetek alázatosak" (a Károli fordításban: „az alázatosságot öltsétek fel"); „Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet."

A tiszta keresztyéni alázatban nyoma sincs a durvaságnak, megvetésnek, a kegyetlenségnek vagy a jellembeli keserűségnek. Az embert ártalmatlanná és ártatlanná teszi, mint a kisgyermek, akitől senkinek nem kell félnie, vagy mint a bárány, akiben nincs keserűség, indulat, harag és hangoskodás.

Ilyen lélekkel kell felöltözködniük különösképpen az evangéliumot buzgón hirdető lelkipásztoroknak, és azoknak, akiket Isten az Ő tetszése szerint eszközökként felhasznál munkája előmenetelére.

Az igehirdetésben valóban alaposaknak és szókimondóknak kell lenniük. Mint a Seregek Urának szolgái, ne legyenek gyengék és lágyak az Ige kardjának forgatásában, se a lelkiismeret megvizsgálásában és felébresztésében ne tanúsítsanak gyöngédséget és mérsékletet, hanem legyenek a mennydörgés fiai.

Isten Igéjét, mely élesebb minden kétélű kardnál, a lelkipásztorok ne tegyék hüvelyébe, hanem hadd vágjon annak éle az elme és a lélek, az ízületek és a velő szétválásáig. Ezt azonban tegyék anélkül, hogy ítéletet mondanának egyes emberek fölött, a lelkiismeretre és Isten Lelkére bízva a tényleges alkalmazást.

Hassa át minden beszédüket az alázat és jóakarat, az egész emberiség iránti szeretet és irgalom, hogy ez a lelkület, mint jó illat áradjon körülöttük, bármerre is járnak. A rossz lelkiismeret számára legyenek oroszlánok, az emberek személyéhez viszont bárányok. Ez nemhogy megakadályozná, hanem ellenkezőleg, nagyban elősegítené az emberek lelkiismeretének felébresztését. Utat nyitna az éles kard előtt, félretenné az akadályokat, és védtelenné tenné a mellet a nyíl előtt.

Az ilyen lelkipásztoroknak barátságos, krisztusi beszéde önmagában megrettentené az emberek lelkiismeretét, éppúgy, mint félelmetes prédikálásuk: a kettő együttműködve győzné meg az erőset, és alázná meg a büszke szívet.

Ha a prédikátoroknál folyamatosan és egyetemesen ilyen magatartás lett volna tapasztalható, tízszer annyira megrettentette volna a bűnösök lelkiismeretét, mint az a sok kirohanás és ítélkező beszéd, ami bizonyos személyekkel, ellenállásukkal, képmutatásukkal, önámításukkal, farizeusi magatartásukkal stb. kapcsolatosan elhangzott.

Ezek a dolgok általában még érzéketlenebbé tették a bűnösök lelkiismeretét, akik arra használják fel azokat, hogy mint egy pajzzsal, védekezzenek az ige éles nyilai ellen, amiket a szóban forgó lelkipásztorok feléjük lődöznek. A jelenlegi munka ellenségei szívből örültek az ilyen dolgoknak.

2. A megaláztatásban alázatban

A legkeserűbb lelkűek közöttük talán azok az emberek, akiknek lelkét e munka kezdetén valami megbántotta, és megrémítette, és az ébredési igehirdetőknek ezeket a hibáit használják arra, hogy a lelkiismeretükön esett sebeket bekötözzék, és gyógyítgassák.

A lelki gőg erősen felrója a tapasztalt ellenállás és sérelmeket, kész lévén gyakran emlegetni azokat; ezeknek súlyosbodását hamar észreveszi, vagy a keserűség vagy a megvetés Szellemével. A tiszta és elegyítetlen keresztyéni alázat viszont arra készteti az embert, hogy áldott Urához hasonlítson, aki néma maradt, amikor gyalázták, és nem nyitotta meg száját, hanem csendben rábízta magát az igazságosan ítélőre.

Minél jobban hangoskodik, és őrjöng a világ ellene, annál csendesebb és halkabb lesz az igazán alázatos keresztyén, mindaddig, amíg belső szobájába nem kerül, ahol aztán nem hallgat. A mi áldott Urunk soha sem tűnt olyan csendesnek, mint amikor a világ hangos és erőteljes kiáltozásokkal és szörnyű kegyetlenséggel körülvette, vádolva, öklözve, és köpködve őt.

A hitnek igaz és buzgó barátai talán túl sokat is beszéltek az utóbbi időben az ellenállásról és üldözésről. Isten Bárányának követőihez az illik, hogy amikor a világ forrong körülöttük, és teli szájjal hangoskodik ellenük, zajra zajjal ne válaszoljanak, hanem legyenek csendben.

Nem szép dolog ilyen időben, hogy a szószékek és más beszélgetések az üldözések emlegetésétől legyenek hangosak, kiadósan emlegetve a farizeusokat, a testi gondolkozású üldözőket és a kígyónak magvát. Ha az ellenállás és gyalázkodás idején Isten népe szelídségben és csendben maradna, igazán biztos lehetne afelől, hogy Isten nagyon világosan védelmükre siet.

Az Írás sajátos módon feljegyzi Mózesről, az Áron és Mirjám ellene való irigykedésének és fellázadásának történetében, hogy „Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb", kétségkívül azért, mert azon az alkalmon erőteljesen megmutatkozott szelídsége, amikor teljesen csendben maradt a gyalázkodások között.

De milyen figyelemreméltó az, ahogyan az Ige beszámol arról, hogy Isten milyen hirtelen felkelt szolgája igazolására! Milyen nagy tisztességgel ruházta fel Mózest, és milyen szigorúan megfeddte ellenfeleit! Érdemes mindenkinek e történetet jól megjegyezni. Semmi sem indítja annyira Istent, hogy népe védelmére alászálljon az égből, mint a szenvedés idején tanúsított türelem és szelídség. Krisztust hősként ábrázolja a zsoltáríró:

„Kösd derekadra kardodat, te hős, ölt pompás díszruhát! E díszben járj sikerrel az igaz ügyért, az igazság védelmében! Jobbod félelmetes dolgokra tanítson!" Istenről ez van feljegyezve: „Ha ítéletet hirdetsz a mennyben, félni fog a föld, és elcsendesül. Mert ítéletet tart az Isten, szabadulást ad a földön az alázatosaknak"; „Támogatja az Úr az alázatosokat, de porig alázza a bűnösöket"; „hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst."

Krisztus a következő elismeréssel szól a filadelfiai gyülekezethez:
„megtartottad állhatatosságra intő beszédemet", sőt azt is látjuk, milyen jutalmat ígér neki az előző versben:
„Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged."

Ekképpen várhatjuk mi is, hogy Krisztus értünk megjelenjék, ha a bárány alázatával és szelídségével hordozzuk el mindazt a szemrehányást, ami teherként ránk nehezedik. Ha viszont mi felzúdulunk, és a keresztyén buzgóság színe alatt indulatosan és zajosan panaszkodunk, akkor mintegy a magunk kezébe vesszük védelmünket és Isten magunkra hagy, hogy ügyünket úgy védelmezzük, ahogyan csak tudjuk.

Sőt, ha a megkeseredés és erős ítélkezés útján haladunk tovább, azt fogjuk elérni, hogy megfenyítsen, és ellenségeink szeme előtt megszégyenítsen.

3. Isten ügyében felfuvalkodva

Erre lesznek némelyek, akik azt mondják:
- „Nem a magunk, hanem Isten ügyéért heveskedünk, az apostol pedig arra utasította az első keresztyéneket, hogy tusakodjanak a hitért, amely egyszer adatott a szenteknek."
- Ámde milyen volt az első keresztyének komoly harca a hitért?

Az igazságot ők érvekkel és szent beszélgetésekkel támogatták, ezt viszont szelídséggel és félelemmel tették. A hitért úgy harcoltak komolyan, hogy erőszakosak voltak saját hitetlenségükkel és szívük romlottságával szemben, sőt a bűn ellen harcolva, a vér ontásáig is ellenálltak, ahol e komoly harcban a kifolyó vér a sajátjuk és nem ellenségeik vére volt. Isten ügyéért volt Péter olyan vad, hogy kirántva a kardját csapkodni kezdett vele. Krisztus viszont arra kérte, hogy tegye hüvelyébe a fegyvert, mondván, hogy aki kardot fog, kard által fog elveszni. És míg Péter sebet osztott, Krisztus gyógyított.

Azok a legádázabb harcosok, és az üldöztetések idején azok aratják a legnagyobb győzelmet, akik a legnagyobb szelídséggel és türelemmel hordozzák azt el. A nagy alázat még az ellenség vádjai és bírálata nyomán is kész a szigorú önvizsgálatra:
- nincs-e az ellenségnek valamiben igaza, és vajon nem szolgáltatott-e okot arra, hogy az ellenség vádló módon szóljon?

A lelki gőg csak növeli az ember bátorságát és önbizalmát, arra késztetve őt, hogy még messzibbre menjen azokban a dolgokban, amelyekben vétkes.

• Kívánnám, hogy jól megfontoljuk: vajon nem volt-e semmi fogyatkozás az élő kegyesség igazi barátai között e tekintetben, az utóbbi időben?
• Vajon nem értelmezték-e tévesen Dávidnak szavait, helytelenül alkalmazva a maguk védelmére, aki így szólt Míkal gúnyolódását hallva: „És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt…".

Ezek a szavak arra utalnak, hogy Dávid még inkább megalázni kívánja magát Isten előtt, mert tudatában van annak, hogy távol van még az igazi megalázkodástól. Míkalnak arról beszél, hogy alább kíván szállni, és el is határozta, hogy ennek megfelelően fog viselkedni. Ezzel nem azt fejezte ki, hogy semmibe veszi Míkal gyalázkodását, hiszen így felmagasztalta volna önmagát, és elmaradt volna a megalázkodás, amivel épp önmaga előtt is alábbvalóvá lett volna.

4. Önbizalom gőgje

A lelki gőgnek egy másik gyümölcse egyfajta nem helyénvaló, önbizalomból származó merészség Isten és emberek előtt. Ily módon némelyek Isten előtt való nagy örvendezésükben nem vették kellőképpen figyelembe a Zsolt 2,11-ben levő szabályt.

"Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel."

Nem örültek hódolatteljes félelemmel, átérezve Isten áhítatot keltő dicsőségét és azt, hogy milyen rettenetes nagy távolság van Isten és ember között. Jelentkezett ugyanakkor az emberekkel szembeni helytelen merészség is, amit csak alátámasztott, és megerősített a Péld 29,25 helytelen alkalmazása: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt."

De vajon bárki emberfia, nagy vagy kicsiny, férfi, nő vagy gyermek, megengedheti-e magának, hogy bármiféle vallásos beszélgetésben kivetkőzzék az emberek iránti szemérmességéből, szerénységéből és tiszteletéből, ami nagy vétek, és az Írással teljesen ellenkező dolog?

Van olyan tiszteletteljes félelem, amivel tartozunk bizonyos embereknek: „Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: … akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet."

A keresztyén szabályok szerint az alattvalók szerény és szemérmes félelemmel tartoznak feletteseiknek, ami kedves dolog: „felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre"; „Ugyanígy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat."

Az apostol szerint ez az erény nem csupán a polgári társalkodásban, hanem a lelkiekben is fontos elem kell hogy legyen, minden lelki vállalkozásunkban és magatartásunkban, amint az kiderül a következőkben s nyilvánvalóvá teszi az apostol: „…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek." Jó lenne, ha éppen azt a tisztelettudást és félénkséget, amit az apostol ajánl, nem ítélnék el egyesek, emberektől való átkozott félelemnek nevezve.

Szép dolog, ha valaki egy közösség nevében imádkozva egyedül Istent féli, és rettegi, teljesen megfeledkezve a jelenlevő emberekről, akik, legyenek bár nagyok vagy kicsik, mind semmik a nagy Isten előtt.

Szép dolog, hogyha egy lelkipásztor a Seregek Urának nevében bátran szól, és félreteszi az emberektől való félelmet.

Szép dolog, ha egyes keresztyének, legyenek bár aszszonyok, vagy akár gyermekek is, bátran megvallják Krisztust, és gyakorolják hitüket, félelem nélkül magukénak vallva mindazt, amit Isten keze hatalmasan és kegyelmesen véghezvisz, még akkor is, hogyha bolond és őrült férfiak őket hibáztatják, a felnőttek helytelenítik tetteiket, és szüleik, vagy akár az egész világ őket kiveti.

Nem szép dolog viszont, ha bárki keresztyén, asszonyok vagy mások, azzal a bátorsággal oktatnak, feddenek vagy korholnak másokat, amivel azt egy lelkipásztor teszi, amikor prédikál. Némelyek olyan dolgokban voltak bátrak, amik valóban hibáknak minősültek, sőt dicsekedtek is e bátorságukkal gyakorolván azokat, minden furcsaságuk és szabálytalanságuk ellenére.

Egyesek nagyon nagyra is becsülték az olyanokat, akik végtelenül messzire mentek el effajta magatartásukban, mintha teljességgel az Úr Jézus Krisztusért lettek volna bátrak, és az Ő oldalán álltak volna.

Ezzel szemben azokat, akik valóban istenes életről tanúskodva az ilyen dolgokat elítélték, a Krisztus keresztje ellenségeinek, vagy legalábbis nagyon érdektelen és élettelen embereknek tartották. Ezáltal sokan, akik önmagukban nem voltak hajlamosak ilyen magatartásra, elragadtattak, attól tartva, nehogy lemaradjanak, és Krisztus gyenge katonáinak tartsák őket.

Az ítélet Isten házán kezdődik Derek Prince

Amerikai keresztényként szembesülnünk kellett egy félelmetes, de tagadhatatlan ténnyel: a mi nemzedékünk ítélet alá került. Számtalan oka van ennek, ami egyetlen egyszerű megállapítással összegezhető: elkövettük azt a bűnt, amiért Ézsau is megítéltetett: megvetettük az elsőszülöttségi jogunkat (Zsidó 12,15-17.)

"Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé."
Róm.14:10

Amikor Jézus az Ő napjáról beszélt, azt mondta, hogy a zsidók ítélete sokkal szigorúbb lesz, mint Szodomáé és Gomorráé, mivel ők már sokkal több kijelentést kaptak az igazságról (Máté 11,20-24.).

Ugyanez vonatkozik Amerikára (egész világra is megj. szerk.) ebben az évszázadban. Nem volt más nemzet, amelynek ugyanilyen hozzáférhetőséget biztosított volna Isten az Ő Igéjéhez. A kultúrán, a hagyományokon, a gyülekezeteken és evangélistákon, a rádión és televízión keresztül Amerika minden más nemzetet felülhaladó mértékben lett megáldva Isten igazságának megismerhetőségével.

Ennek megfelelően a mi ítéletünk is súlyosabb lesz. Sok keresztény még nem ismerte fel, hogy Isten ítélete nem a világi embereken kezdődik, hanem elsősorban Isten emberein.

Péter mondja a keresztényeknek:
„Mert itt az (alkalmas) idő (kairosz), hogy Isten házától elindulva elkezdődjék az ítélet. Ám, ha először tőlünk indul el, (akkor vajon) mi lesz a végük azoknak, akik Isten örömüzenetének (evangéliumának) nem engedelmeskednek?” 1Pét. 4,17. /Csia Lajos fordítás/

Ezek a szavak ugyanígy vonatkoznak a mai amerikai (egész eklézsiára megj.szerk.) gyülekezetekre is. Az összes bűnt, amivel a kortárs egyházat vádolni lehet, elég kettőre fókuszálni: az anyagiasság és a megalkuvás.

A Lukács 17,26-30.-ban Jézus előre megmondta, hogy az ő visszajövetele előtti időszak hasonló lesz Nóé és Lót napjaihoz. Nyolc jellegzetes tevékenységet említ: - evés, ivás, nősülés, férjhez menés, adás, vétel, ültetés, építés.

• Önmagában semmiféle bűnös dolog nincs ezekben a tevékenységekben. Mi akkor a probléma?

Az anyagiasság. Az emberek annyira belemerülnek az anyagias tevékenységeikbe, hogy fogalmuk sincs arról, mennyire közeleg az idő, amikor Isten megítéli őket az érzéki, testi életvezetésük miatt.

Amikor az ítélet eljön, teljesen felkészületlenül éri őket!

Rengeteg emberre igaz ez napjainkban is, akik kereszténynek állítják magukat. A Jézus visszajövetelét követő ítélet teljesen váratlanul szakadna rájuk. Ahogy az anyagiasság, úgy a megalkuvás bűne is gyakran felismerhetetlenül működik.

Két évvel ezelőtt ima közben szellememben egy képet láttam. Egy szokványos gyülekezeti házat, belül székek, a színpad, pulpitus, zongora stb. De az egész épületet átjárta valami homály. A tárgyak körvonalait lehetett ugyan érzékelni, de semmi sem volt pontosan meghatározható. Mialatt azon tűnődtem, mit jelképezhet ez a homály, Isten egy szót adott nekem: megalkuvás.

Az Egyházban az olyan alapvető igazságok, melyekről az Újszövetség világosan beszél, teljesen el lettek homályosítva és így ezek hatástalanná váltak. Az 1Kor. 6,9-10.-ben

Pál azt írja: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten királyságát. Ne tévelyegjetek!

Sem (férfi)prostituáltak, sem bálványimádók, sem házasságtörő(férfia)k, sem kiskorúakkal fajtalankodók (pedofilok), sem homoszexuálisok, sem tolvajok, sem kapzsi (egyre többet birtokolni vágyó embere)k, sem részegesek, sem szidalmazók, sem rablók (zsákmányra ugrók) nem fogják örökölni Isten királyságát.” - görög eredeti szerint

Mégis a mai egyház tele van olyan emberekkel, akik elkövetik ezeket a bűnöket, de közben teljesen közönyösek maradnak. Sőt, némelyikkel még dicsekszenek is.

Egy egyháztag homoszexualitás miatt AIDS -es lett és kórházba került. Már haldoklott, amikor befogadta Jézust. Miután elkezdte olvasni az Újszövetséget (ezek szerint előtte nem is olvasta a Bibliát!?), egy sürgős üzenetet küldött annak az embernek, aki őt Krisztushoz vezette: „Gyere és imádkozzál értem! Meg kell szabadulnom a bűneimtől. Soha nem tudtam, hogy bármi rossz is lett volna abban, ahogy eddig éltem.”

Bármennyire fájdalmas is volt, hogy nyilvánosan lelepleztek több közismert keresztény vezető pénzügyi és egyéb tisztátalan bűntetteit, számomra személy szerint inkább az volt a sokkoló, hogy emberek tömegeiben egy totálisan hamis kép él a kereszténységről. Olyan, amely nem biztosított helyet a kereszt, az alázatosság, a szentség és a megszentelt élet számára.

Rettenetes dolog felismerni, hogy ezek az emberek be lettek csapva, mert csak ilyen módon lett nekik a kereszténység bemutatva! Az örömhír valódi igazságait talán soha nem hallották!

• Az egyházban maradtak még olyanok, akik őszinte, elkötelezett követői Jézusnak. Ha mi ezek közé számláltatunk, mit kíván tőlünk Isten a jelenlegi válságokban?

A 2Krón. 7,14.-ben van egy világos válasz: „de ha népem, aki nevemet viseli, megalázkodik, imádkozik (könyörög) hozzám, arcomat keresi és elhagyja nagyon gonosz útjait: akkor hallani fogom az égből és megbocsátom (kollektív és egyéni) vétküket és meggyógyítom földjüket (országukat).” Ez a kifejezés: „aki nevemet viseli” (vagy: akik fölött nevem trónol)”- az összes keresztényre vonatkozik, akik Jézus nevét veszik magukra.

Feltételek:
1. önmagunk megalázása,
2. imádkozás /könyörgés Istenhez,
3. Isten arcának keresése (a keze helyett!),
4. gonosz útjaink elhagyása,

Eredmények:
1. Isten meghallgatja imáinkat,
2. elengedi és megbocsátja vétkeinket,
3. meggyógyítja (az átokból) földünket, országunkat

Legalább harminc éve tanítok az Igéről, de csak mostanában szembesültem egy sokkoló felismeréssel. Napjainkban Isten emberei nem töltötték be az első feltételt. Igazából és valóságosan soha nem alázták meg magukat. A mi büszkeségünk –akár faji, akár vallási – az akadálya az imáinkra adott válaszoknak.

Saját életemben – Istennel való komoly kapcsolatomon keresztül – tanultam meg, mi a leghatásosabb módja, hogy megalázzuk magunkat. Nagyon egyszerű: a bűneink megvallása által lehetséges.

Ha valóságosan és őszintén valljuk meg bűneinket Istennek, akkor egyszerűen lehetetlen büszkeséggel közeledni hozzá. Továbbá megláttam, hogy Isten csak arra kötelezte el magát, hogy csak azokat a bűnöket bocsátja meg, amiket meg is vallunk.

„Ha vétkeinket megvalljuk, hű és igazságos Ő arra, hogy elengedje azokat,s bennünket minden
hamisságtól megtisztítson.” 1Ján. 1,9. (Csia)

A meg nem vallott bűnök, meg nem bocsátott bűnök! Így a büszkeség állítja fel az akadályt a bűnbocsánattal szemben. A Biblia szerint nem csak Istentől kell bocsánatot kérni a bűnökért, hanem egymástól is.

„Valljátok meg egymásnak eleséseiteket, s esdekeljetek egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy ereje van az igazságos ember könyörgésének és az munkában is van.” Jak. 5,16. (Csia)

A bűnvallás Isten felé a függőleges irányú büszkeséget rombolja le, embertársaink felé a vízszintes irányú büszkeséget rombolja le. Elég nehezen lehet önteltséggel fordulni olyan ember felé, akitől előzőleg már bocsánatot kértünk a személyes bűneinkért.

Vonatkozik ez a házastársakra is. Akik komolyan bocsánatot kérnek egymástól, azokat a büszkeség nem tudja szétválasztani. Hiszem, hogy Isten várja: alázzuk meg magunkat Őelőtte és kérjük bűneink bocsánatát Tőle és egymástól is. Csak miután ezt megtettük, akkor kérhetjük Istent, hogy állítson helyre minket és országunkat is. De had mondjak egy figyelmeztetést: ne merüljünk bele kóros önmarcangolásokba!

A Szent Szellem Isten Ujja, megmutatja neked azokat a bűnöket, amiket meg kell vallanod – tévedhetetlenül fog olyan bűnöket is a világosságra hozni, amiket még te sem ismertél fel. Ez az amerikai helyzetről szól, de vonatkozik más országbeli keresztényekre is.


Isten segítsen mindannyiunknak elfogadni a személyes felelősségünket!

Edmund Calamy Úrvacsora vétele - részlet

EDMUND CALAMY (1673–1732) az Utrechti Egyetemen tanult, 1700-tól a nonkonformistáknak (az államegyházon, azaz az anglikán egyházon kívülieknek) kezdett prédikálni, 1703-ban lelkésze lett egy westminsteri gyülekezetnek.

Útbaigazítások (1-8) arra nézve, hogyan újítsuk meg fogadalmainkat!

1. ÚTBAIGAZÍTÁS
Mielőtt megújítanátok fogadalmaitokat, hogy az Úréi lesztek, idézzétek fel múltbéli vétkeiteket, főként azokat, melyeket legutóbbi ünnepélyes fogadalmatok óta követtetek el. Ne véljétek ezt közömbös vagy lényegtelen dolognak, hanem olyasvalaminek, ami szükséges ahhoz, hogy ismét haszonnal Istennek szenteljétek magatok. Ragadjatok meg egy alkalmas pillanatot arra, hogy elvonuljatok a világtól, és egyedül maradván lássatok komolyan neki, hogy meggondoljátok, milyen erős elkötelezettség láncol titeket máris az Úrhoz, s mily kevéssé tesztek eleget neki. Vizsgáljátok felül életeteket; szaggassátok fel vétkeitek emlékét; vitassátok meg szívetek minden titkát, legyen bátorságotok szembesülni a legrosszabbal.
Mert, mivel Isten mindent tud, mindenképp jó, ha ti is tudjátok mindezt, hogy ami hibás, kiigazíttasson és elkerüljétek az Ő jól megérdemelt haragját. Vizsgáljátok meg uralkodó jellemvonásaitok s kifejezett életcélotok, és emlékezzetek vissza, hogyan viselkedtetek bizonyos alkalmakkor, amikor – okotok van hinni – Isten szeme leginkább rajtatok volt. Gondoljátok meg, hogyan éltetek az áldott Isten előtt, hogyan viselkedtetek Megváltótokkal szemben, és mi történt tiköztetek s a Szentlélek között. Elmélkedjetek azon, hogyan viselkedtetek titokban, családotokban, különféle emberi kapcsolataitokban, hivatásotokban, az üzleti életben és magányos visszavonultságotokban; hogyan végeztétek dolgotokat önmagatokhoz s másokhoz viszonyítva. Figyeljétek meg, milyen gyarlóságokba merültetek be a legjobban, milyen kísértéseknek engedtetek, miket hanyagoltatok el, és miféle tevőleges vétket követtetek el. Ha az idő engedi, igen helyénvaló és hasznos, ha visszatekintünk életünkre, amíg csak emlékezetünk tart. És ezt a közönségesnél is nagyobb gonddal kell megtenni, ha az ember először járul az úrasztalához. De ha elfoglaltságunk nagyobb, elegendő, ha csak arra emlékezünk vissza, ami a legutóbbi úrvacsora óta történt, melyben is minél szigorúbbak vagyunk, annál jobb. Szemünk különösen figyelmezzen Deliláinkra, kik igen megzavarják érzelmeinket, és külön vizsgálat tárgyát képezze az, hogy legutóbbi fogadalmainknak miféle áthágására csábítottak ők. Általánosságban fektessünk le egy szabályt a magunk számára, majd hasonlítsuk hozzá magunkat s magaviseletünket, és hibáink hamarosan a felszínre kerülnek. Egy komoly és megfontolt személynek szükségtelen részleteznem e gyakorlat hasznát.

2. ÚTBAIGAZÍTÁS
Komolyan alázkodjatok meg Isten előtt minden múltbéli vétketekért, legyenek azok ismeretesek vagy ismeretlenek, mielőtt új fogadalmakat tennétek neki. Minél nagyobb gonddal igyekszünk, az előző utasítást követve, magunkat vizsgálni és kutatni, annál több okot találunk arra, hogy a zsoltáríróval együtt így kiáltsunk fel:
„Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engem.”
Mert mindnyájunknak vannak rejtett bűnei, melyekről nincs tudomásunk. Ezért, mondom, alázkodjunk meg minden múltbéli ismert és ismeretlen vétkeinkért. Vessétek magatokat Isten lába elé, és ismerjétek be, hogy többször eljátszottátok kegyét, és megérdemlitek haragját. Alázzátok meg magatokat, s ismerjétek be azon gyarlóságotokat, hogy, mialatt elköteleztétek magatokat Istennek, a ti Megváltótoknak, és úgy tettetek, mintha neki szenteltétek volna életeteket, oly igen önmagatoknak éltetek, oly igen e jelen világnak, oly igen kéjvágyatok parancsai szerint. Különösen alázkodjatok meg azokért a mulasztásokért, melyeket terhelő körülmények kísértek. Ne képzeljétek, hogy Isten elfogad tőletek újabb fogadalmakat, amíg régi fogadalmaitok kifejezett megszegésével vádolhat titeket, melyet nem bántatok meg. E megalázkodás és lealacsonyodás, szomorúság és szégyenérzet múltbéli bűneink miatt szükséges előkészület ahhoz, hogy ismét Istennek szentelhessük magunkat, és Ő elfogadja ezt.

3. ÚTBAIGAZÍTÁS
Óvakodjatok a túlzott könnyedség és aggályosság szélsőségeitől, amikor az úrasztalánál megújítani készültök fogadalmaitokat. Óvakodjatok a könnyedségtől, hogy úgy ajánljátok magatokat ismételten Istennek, mintha az közönséges, mindennapos és megszokott dolog lenne. Átkot idéznétek ezzel fejetekre és nem áldást. Óvakodjatok azért, nehogy közönséges és szentségtelen szívvel, világgal eltelt szívvel vagy bármiféle világi élvezet által rabul ejtett szívvel rontsatok neki egy ilyen szent ténykedésnek. Másrészt óvakodjatok a túl nagy aggályosságtól is, nehogy túlságosan felnagyítsátok a dolgokat, mintha azon gyengeségeitek, melyekbe nem merültök bele, és a meggyőződés hiánya miatt nem fogadtatnátok el, avagy tökéletesnek kellene lennetek ahhoz, hogy az odaadás áldásait learathassátok. Ezzel visszahúznátok magatok ahelyett, hogy előrehaladnátok az isteni létben.
A túlzott könnyedség ebben az esetben vagy a szokásszámba menő világiasság (melynél szörnyűbb nincs is), vagy az előkészületekben való nagyfokú hanyagság, vagy pedig önmagunk ismételt – és első – Istennek ajánlásának természetéről, céljáról, fontosságáról és ünnepélyes voltáról való durva tudatlanság következménye. A túlzott aggályosság ebben az esetben néha az igen félénk természet eredménye, melyet fokoz a testi gyengeség, és emiatt e személyek sajnálatraméltók. Más alkalmakkor az az oka, hogy tévesen fogják fel, miként viszonyul hozzánk Isten az új szövetség rendelkezéseiben, félreértik evangéliumának szavait, avagy túl rideg, keserű és szigorú elképzeléseik vannak az áldott Istenről, melyeket óvatlanul szívnak fel itt-ott. E tévedéseiket, ha valamelyest is értékelik lelki békéjüket és javukat, gondosan tisztázniuk kell. Bár az első általában a kettő közül a sokkal veszélyesebb szélsőség, a második is igen kínzó lehet, mivel a lelket félelmekkel tölti meg, melyek kedvét szegik, bomlásnak indítják s alkalmatlanná teszik arra, hogy magát szabadon, ünnepélyesen és vidáman Istennek szentelje és ajánlja. Épp ezért mindkettőtől óvakodni kell, amennyire rajtunk múlik.

4. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor Istennek tett fogadalmainkat megismételni megyünk, alaposan gondoljuk meg, kivel lesz dolgunk, kik vagyunk mi, akiknek dolga lesz Istennel, és milyen célból tesszük ezt.

(1) Emlékezzünk vissza, kivel lesz dolgunk, és kinek újítjuk meg fogadalmunkat: Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek. Az Atya Istennek, kit megtagadtunk, és aki mégis az áldás kútfeje, kiben egyedül lelhetünk boldogságra; a Fiú Istennek, aki az egyedüli út az Atyához, közbenjárónk, főpapunk, pártfogónk, ügyvédünk és segítőnk; és a Szentlélek Istennek, aki elhozza mindazt a fényt, életet és szeretetet, mely arra ösztönöz bennünket, hogy az Atyának a Fiú által örvendezhessünk ebben az életben vagy majdan egy tökéletesebben. Istennel lesz dolgunk ebben az ügyben, neki – akinek magasztossága, dicsősége, hatalma, nagysága és jósága felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan – kell átadnunk magunk, valahányszor ismét az asztalához járulunk. Ez ügyben mindhárom személlyel, akik Istennek neveztetnek, dolgunk lesz. E gondolat, ha jól belénk vésődik, elégséges, hogy bennünk a legnagyobb áhítatot, tiszteletet, komolyságot és odaadást kiváltsa, valahányszor e cselekedetre rászánjuk magunkat.

(2) Ugyanakkor jusson eszünkbe, kik vagyunk mi, akik megújítani készülünk fogadalmunkat, hogy az Úréi leszünk. Elsősorban az jusson eszünkbe, hogy olyan bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk vezekelni, és oly mértékű engedelmességgel tartozunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni.

a) Jusson csak eszünkbe, hogy bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk megfelelőképpen vezekelni; és emiatt Isten puszta jóindulatból áldozatot készített nekünk, melyet asztalánál elénk tesz, és ennek emlékjegyeinél, valahányszor magunkhoz vesszük őket, újonnan el kell köteleznünk magunkat az Úrnak. Ezért minden alkalommal, mint bűnösök, elítélt bűnösök, fogadjunk engedelmességet a jövőre nézve, mélyen átérezve, hogy méltatlanok vagyunk e könyörületre; ez legyen az egyedüli védekező érvünk magunk mellett, és az is másvalaki érdemeinek köszönhető.

b) Azt se feledjük, hogy oly mértékű engedelmességgel tartozó lények vagyunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni. Habár sokszor esküszünk, a töredékét sem tudjuk betartani fogadalmainknak, hacsaknem úgy, hogy az, akihez fogadalmaink szólnak, irányít és befogad. És ha mindent megtettünk, hogy teljesítsük ígéreteinket s lerójuk számtalan kötelezettségünket, még mindig sok híja lesz a dolognak; amikor megtettük mindazt, amire képesek vagyunk, csak haszontalan szolgák leszünk. Isten valójában egy cseppet sem lesz több mindazon szolgálatok által, melyeket neki teszünk. Ez a gondolat, ha jól eszünkbe véstük, megőriz majd attól, hogy azt higgyük, saját erőnkből tesszük, amit teszünk; azt eredményezi majd, hogy állandóan függeni fogunk a felsőbb segítségtől; arra ösztönöz, valahányszor megújítjuk fogadalmainkat, hogy a Szentlélekhez meneküljünk, hogy támogasson és segítsen betartani ezeket s eleget tenni nekik; s visszatart a dicsekvéstől, ha egy kicsit is őszinték és hűek maradtunk az Ő befolyásának köszönhetően. Mindkét meggondolás, ha magunkévá tesszük őket, mély alázatra késztet minket, átérezvén gyarló, gyenge és tehetetlen mivoltunkat, valahányszor újonnan Istennek készülünk szentelni magunkat.

(3) Ugyanakkor emlékezzünk arra, mi végre s mi célból fogadjuk újra és újra, valahányszor az úrasztalához járulunk, hogy az Úréi leszünk. Röviden két feladatunk van: minél jobban biztosítsuk az Úr jóindulatát magunknak, és minél hatékonyabban kötelezzük el s ösztökéljük magunkat feladataink teljesítésére. E célkitűzéseket tartsuk szemünk előtt ez ügyben; és ezek alapos megfontolása segít majd, hogy komolyan vegyük fogadalmainkat, miután meghozzuk azokat, s hogy utána gyakorta gondoljunk rájuk.

5. ÚTBAIGAZÍTÁS
A szent ünnepélyből szemeljétek ki magatoknak a legalkalmasabb pillanatot arra, hogy magatok Krisztusnak ajánljátok, azt, amikor Őt és minden jótéteményét, hogy úgy mondjam, a kezetekbe veszitek, meg a szívetekbe fogadjátok. Kétségtelen, hogy ezt elfogadhatóan megtehetnétek a szertartás egyéb pillanataiban is. Ám a legjobb alkalomnak a kenyér és bor vétele tűnik. Ezért minden úrvacsoraosztáskor, amikor átveszitek a kenyeret s a bort, mint Krisztus és minden jótéteménye kézzelfogható ábrázolását, Isten Krisztus által lelketekre irányuló szeretetének látható bizonyítékát, újonnan ajánljátok fel magatokat Istennek Krisztuson keresztül, hogy folyamatosan az Ő szeretetében és félelmében élhessetek, s törvényeinek való szigorú engedelmességben, míg csak a mennyben nem lesz lakásotok. Amikor a lelkész Krisztus hírnökeként, kezetekbe adja a megszentelt jegyeket, hálásan csodáljátok meg az isteni kegyet és bőséget, mely ilyen kimondhatatlanul értékes adományokban jut kifejezésre, mint amelyeket magatok előtt láttok – akkor, mint mondtam, kiáltsatok fel szívetek mélyéről: „Készségesen elfogadom az általad ajánlott szövetséget, ó Uram. Lelkem örömest elfogad téged Istenemnek és Atyámnak, Megváltómnak és Megszentelőmnek. És ezáltal neked ajánlom magam, hogy legyek a te birtokod és gyermeked, hogy szentelj meg, ments meg, szeress engem, és én is boldogan szerethesselek téged mindörökké. Ó, pecsételd meg e szövetséget a te Lelkeddel, melyet e sákramentumodban nekem ígérsz, hogy fenntartás nélkül és teljesen a tied lehessek örökre.”

6. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor az úrvacsora vételekor ismét megfogadjátok, hogy az Úréi lesztek, különös gonddal esküdjetek meg, hogy megölitek azon gyarlóságotok, mely leginkább jellemez benneteket, s leginkább megbecsteleníti Istent, veszélyezteti kényelmeteket és javatokat. Szabad akaratotokból áldozzátok fel azt annak, aki áldozatként adta magát értetek. Legkedvesebb gyarlóságotok a legközelebbi, legszorosabb, és egyik legveszélyesebb ellenségetek. Fogadjátok meg azért, hogy állandó harcot vívtok ellene, s hogy – bár kevés a reményetek arra, hogy gyökeresen kiirthatjátok – ha az isteni kegyelem segít nektek, nem adjátok meg magatok s nem hódoltok be neki; nem engeditek, hogy elhatalmasodjon rajtatok. Ügyeljetek, hogy félreérthetetlenül esküdjetek ellene annak, ami, ha elhatalmasodna, minden fogadalmatokat semmissé tenné.

7. ÚTBAIGAZÍTÁS
Minden egyes úrvacsoránál ne csak azt fogadjátok meg, hogy általánosságban, de azt is, hogy minden körülmény közt ezt teszitek. Újra és újra bocsássátok magatokat az Ő rendelkezésére minden tekintetben, ahogy azt jónak látja. Különösen foglaljátok ezt imáitokba az úrasztalánál, hogy beleegyeztek a gondviselés minden rendelésébe, elégedettek lesztek minden állapotban, melybe Isten jónak lát titeket belevinni. Mondjatok le arról, hogy saját sorsotok kovácsai legyetek. Ismételt fogadalmaitokkal tudatosan mondjatok le minden tulajdonotokról az isteni gondoskodás és gondviselés javára, és tökéljétek el, hogy ragaszkodni fogtok Istenhez, bármibe is kerüljön ez nektek; hogy, ha életeteket is veszi, ti bíztok Őbenne; hogy követni fogjátok, akár ráncolja homlokát, akár mosolyog; hogy feddését úgy fogjátok viselni, mint egy atya megrovását, aki jót akar nektek; hogy bármit rendeljen számotokra, a legjobbnak tekintitek azt. Egyszóval határozzátok el magatokat, hogy akaratotokat teljességében feloldjátok az Övében. Ha ezt teszitek minden úrvacsora alkalmával, az biztosan megelőz rengeteg bajt; békesség és vigasz forrása lesz számunkra, bármilyen helyzetben legyünk, bármi is történjék velünk.

8. ÚTBAIGAZÍTÁS
Vigyázzatok, hogy minden megújított fogadalmatok állandó velejárója a legmélyebb hála legyen. A hálára nincs jobb alkalom ennél, mikor egyáltalán valamelyes reményünk is lehet arra, hogy Isten elfogadja a magunk neki szentelését Krisztus által; mikor, bár a múltban tett fogadalmainkat megszegtük, ismét elfogad minket azok megújítása által. Mikor van bennünk bátorság és hajlandóság azok megújítására; mikor van okunk az égből erőt remélni, ami képessé tesz azok betartására, miután megújítottuk őket; mikor ily előnyös időszak áll rendelkezésünkre megújításukra, mint amilyet az úrvacsora kínál. Mindezek okot szolgáltatnak a hálára. Ezért hát ajánljuk magunkat Istennek időről időre, szent örömmámorban levő lélekkel, jókedvűen és vidámsággal eltelve, mely a hálás szív természetes hajlandósága, hogy megmutassuk, nem rabszolgaságként vagy lélekölő munkaként tekintünk erre, hanem mint legnagyobb örömünkre.

Ha követitek e néhány útmutatást, az úrvacsora mássá lesz, mint közönségesen lenni szokott, s általa érezhetően több áldást és erőt nyerünk, mint amennyit amúgy kaphatnánk.

Kincs, cserépedényekben 1. rész Watchman Nee

Az ideális keresztyén 1. rész
(2 Kor 1,8-9; 4,7-10; 6,8-10; 13,7-10)

"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy az erőnek a rendkívüli nagysága az Istené legyen és ne belőlünk való" 2Kor 5:1


Közvetlenül megtérésem után volt egy elgondolásom arról, hogy milyen egy keresztyén, és mindent elkövettem, hogy én is ilyen legyek. Azt gondoltam, hogyha elérem azt a szintet, amelyet gondoltam, akkor tökéletes leszek.


Tökéletességre törekedtem, de hogy mi a tökéletesség, azt magam döntöttem el. Azt gondoltam, hogy a tökéletes keresztyénnek mosolyognia kell reggeltől estik, és ha könnyet talál ejteni, akkor oda a győzelem. Úgy véltem, hogy az igazi keresztyénnek igen bátor embernek kell lennie, nem szabad félnie, bármi történjék is.

Ahol félelem van, ott hitetlenség van – gondoltam -, hogyan lehet tökéletes az, aki nem tud bízni az Úrban?

Pál is ember volt
A helyes keresztyén magatartásról való határozott elgondolásaimhoz ragaszkodtam mindaddig, amíg egy szép napon eljutottam a második korintusi levél olvasása közben ahhoz a részhez, amelyben Pál arról beszél, hogy szomorú volt. Ez megállított. Pál és a szomorúság? Azután olvastam Pál sok könnyhullatásáról is, és arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy Pál valóban sírt?

"Mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók."2Kor 6:10

Azután szorongásáról olvastam, háborgásáról, és csodálkoztam rajta, hogyan lehet, hogy Pál szorongott és háborgott? Ilyeneket olvastam még:

„Erőnk felett megterheltetünk, úgy hogy életünk felől is reménytelenek voltunk”.

Elcsodálkoztam: Pál valóban reménytelen volt? Sohasem tűnt fel előttem, hogy olyan ember, mint Pál ilyeneket tapasztalt. De ahogyan tovább jutottam az olvasásban, fokozatosan ráébredtem arra, hogy a keresztyének nem földöntúli lények, és Pál nem áll nagyon távol tőlünk.

Felfedeztem, hogy Pál ember volt, éspedig hozzánk hasonló ember. Olyan ember volt, aki bár félt, de mégis bátor volt, akit nyomorgattak, de meg nem szoríthattak, aki
kétségeskedett, de nem esett kétségbe, akin tiporhattak, de el nem veszthették. Erőtlenségét láthatod, de kijelenti azt is, hogy amikor erőtelen, épp akkor erős.

Láthatod, hogy testében hordozza az Úr Jézus halálát, hogy az Ő élete is látható legyen a testében. Ismerjük őt „rossz hír és jó hír által”, mint „hitetőt és mégis igazat”, „mint ismeretlent, és mégis jól ismertet”, mint „meghaltat, és mégis élőt”. Ő az, aki „bánkódó és mégis mindig örvendező, szegény és mégis sokakat gazdagító, semmi nélkül való és mégis mindennel bíró”. Igen, ilyen a keresztyén!

A szent ellentmondás
Kezded-e már látni, hogy mit jelent keresztyének lenni? A keresztyén olyan ember, aki alapjában véve következetlen. Jellegzetes vonása a következetlenség. De a következetlenség Istentől van.

Sokan azt képzelik, hogy a keresztyénség teljes egészében „kincs cserépedény nélkül”. Ahol meglátnak valamit a cserépedényből, ott valami hibát sejtenek. De Isten másképpen gondolkozik, mint az ember. Isten gondolata szerint: „Ez a kincs cserépedényekben van”. Az, hogy a cserépedény nyilvánvaló lesz, még nem jelenti azt, hogy az eset reménytelen. Istennek nem az a szándéka, hogy eltüntesse a cserépedényt, hanem az, hogy a kincset elhelyezze benne. Mindig cserépedény az, ahol ez a kincs megtalálható.

Állítom, hogy nincs olyan lélek, melynek cserépedénye alkalmatlan lenne a kincs befogadására. A kincs szépségét csak fokozza a cserépedény, melyben el van helyezve. Pál ember volt, valóságos ember, de az ő életén keresztül átsugárzott az Úr élete.

Pál nem volt automata, hanem érző ember. Nem volt állandóan szomorú, és állandóan örvendező. Amikor szomorú volt, ugyanakkor boldog is volt. A keresztyén ember
jellemző tulajdonsága az, hogy bár szemei könnyel vannak tele, arca ugyanakkor mosolyra derülhet.

Mi azt reméljük, hogy ha hívő emberrel találkozunk, akkor nem látjuk a cserépedény nyomait, mégis ha az Úr valódi gyermekeivel találkozunk, azonnal észrevesszük megkülönböztetett kettős személyiségüket.

Felismerjük benne saját személyét, és meglátjuk azt a személyt, aki az Úrban van. Ismertem egy nőtestvért, aki nagyon hirtelen természetű volt. Gyors volt minden tekintetben, gyors a szólásra, gyors az intésben, gyorsan megírt egy levelet, és gyorsan el is szakította azt. Azonnal felismerhetted benne azt, aki ő, de ugyanakkor megláthattad benne az Urat is.

Láthattad, hogyan szenved a próbák alatt, de megláthattad azt is, hogy szellemiekben milyen gazdag. Jól látható volt a kincs a cserépedényben.

Sokan azt mondják, hogy imádkoztak egy bizonyos dologért, és bizonygatják, hogy annyira hisznek Istenben, hogy teljes bizonyosságuk van, hogy Isten már meg is hallgatta könyörgésüket, és megadta, amit kértek tőle. De nem történik semmi. Miért? Azért, mert olyan „csodálatos” a hitük. A kincsük nem cserépedényben van.

Mások viszont elmondták, hogy félnek és kétségeskednek, bár igyekeznek megragadni ígéreteit, de ugyanakkor ott van szívükben a kétség is. Hadd mondjam meg, az igazi hitet a kétségek sohasem semmisíthetik meg.

Az igazi hit drága kincse a kétkedés cserépedényében van ugyan, de a cserépedény
nem semmisíti meg a kincset! Az ilyen környezet csak fokozza a benne ragyogó kincs szépségét.

Ne értsetek félre: nem a kétségeskedést pártolom, hanem azt akarom megvilágítani előttetek, hogy a keresztyénség nemcsak kincs és nemcsak cserépedény, hanem kincs a cserépedényben.

Kincs, cserépedényekben 2. rész Watchman Nee

Az ideális keresztyén 2. rész
(2 Kor. 4,7-10; 6,8-10; 13,7-10)



"Mert nem akarjuk testvérek, hogy ne tudjatok a mi nyomorúságunkról, amely Ázsiában ért, hogy túlságosan megterheltettünk erőnk felett, úgyhogy életünk felől is kétségbeestünk, (Csel 19:23); sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat."
2 Kor 1,8-9

Mindig szívesen idézem az első gyülekezet imádságát, amint Péter kiszabadulásáért könyörögtek. Mikor azonban Péter megérkezett és zörgetett a kapun, a hívők azt mondták: „az ő angyala az”. Látjátok? Volt hitük, valóságos hitük. Olyan hitük volt, amelyre Isten válaszolt, de az emberi gyengeség is jelen volt, amely lelepleződött.

Isten népe között vannak olyanok, akiknek hite erősebb, mit azoké, akik egykor együtt voltak Máriának, a János-Márk anyjának házánál. Ők bizonyosak abban, hogy Isten elküldi angyalát, és a börtön kapuinak ki kell tárulnia. Ha hirtelen szélzúgás támad, akkor Péter zörget a kapun. Ha az eső verdesi, akkor is Péter zörget a kapun. Ezek az emberek hiszékenyek, hitük nem valódi. A keresztyénségben a cserépedény mindig jelen van, de a lényeg a benne levő kincs, és nem a cserépedény.

A normális keresztyén életében ugyanakkor, amikor hite megragadja Istent, felmerül szívében a kérdés, hogy nem tévedett-e. Mikor legerősebben áll az Úrban, gyakran épp akkor látja legvilágosabban a maga tehetetlenségét; amikor a legbátrabb, akkor érzi, hogy belül szorongatja a félelem; amikor tele van örömmel, hirtelen szomorúság tölti el.
Ez az ellentmondás azt bizonyítja, hogy a kincs cserépedényben van.

Isten ereje az ember erőtlenségében nyilvánul meg
Pál azt mondja, hogy tövis van a testében. Hogy mi volt ez a tövis, nem tudom, de azt tudom, hogy valami gyengítő tényező volt. Pál háromszor imádkozott azért, hogy Isten vegye el azt tőle. De Isten így felelt: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenségben teljesedik ki!” Hogyan nyilvánul meg Isten erejének teljessége erőtlen emberekben? A keresztyénség a felelet erre a kérdésre.

A keresztyénség nem jelenti a gyöngeségek eltávolítását, nem is Isten hatalmas erejének megnyilvánulása csupán, hanem az isteni erő megmutatása az emberi erőtlenségben. A keresztyénség nem hoz létre csodálatos angyali lényt, hanem olyan emberi lényeket, akiknek gyöngeségében mutatja meg Isten csodálatos erejét.

Szeretném megvilágítani ezt egy példával.
Egy időben súlyos beteg voltam. Két hónap alatt háromszor röntgeneztek, és minden esetben kimutatták, hogy állapotom igen komoly. Imádkoztam és hittem. Reménykedtem abban, hogy Isten meggyógyít, és habár több esetben éreztem, hogy erőm növekszik, a baj gyökere mégis bennem maradt, és így a visszaesés veszélye fenyegetett mindig. Mit ér az, ha időnként felerősödöm?

Egy napon bibliaolvasás közben eljutottam a második korintusi levésnek ahhoz a részéhez, amelyben Pál háromszor könyörög, hogy Isten vegye el testéből a „tövist”. Isten nem ezt tette, hanem így szólt:

„Elég néked az én kegyelmem!”

A tövis jelenléte által Pál nagyobb kegyelmet nyert. Mivel a gyöngesége maradt, több kegyelmet kapott. Megláttam, hogy ez a keresztyénség. Imádkoztam, hogy Isten adjon több világosságot ebben, és a következő gondolat támadt bennem: egy hajót láttam magam előtt, amely nem tudott tovább haladni, mert a folyó medréből nagy sziklatömb állt ki. Így imádkoztam: „Uram, ha úgy tetszik neked, távolítsd el a sziklatömböt!” Utána nyomban felvetődött bennem a kérdés: Vajon az lenne-e jobb, ha a másfél méter magas sziklát az Úr eltávolítaná, vagy ha megemelné a víz szintjét másfél méterrel?

Magamban így feleltem: Jobb, ha a víz szintje emelkedik! Ettől a naptól kezdve sok nehézségem megoldódott. Nem merném azt mondani, hogy utána már nem voltak többé kísértéseim, de hála legyen az Istennek, felfedeztem, hogy Isten nem mindig úgy oldja meg a nehézségeket, hogy eltávolítja azokat.

A keresztyénség nem abban áll, hogy a sziklatömbök elmozdulnak az útból, hanem abban, hogy a vizek szintje emelkedik. Vannak nehézségeid? Bizonyára vannak. Erőtlen vagy? Igen, mindnyájan azok vagyunk. De jegyezd meg jól, hogy az Úr nem úgy áll melléd, hogy eltünteti a gyengeségeidet, sem nem úgy, hogy válogatás nélkül ajándékoz erővel. Minden erő, amelyet Ő ad, erőtlenségben nyilvánul meg.

2Kor 13:9 "Mert örvendünk, ha mi erőtelenek vagyunk, ti meg erősek vagytok; ezt pedig kérjük is, a ti tökéletesedésetekért."

Cserépedényben van minden kincsünk
Az ember erőtlensége nem korlátozza Isten erejét. Adjunk hálát Istennek, hogy az emberek gyengesége nem korlátozhatja Isten erejét. Mi hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy ahol szomorúság van, ott nem lehet öröm, ahol könnyek hullanak, ott nem lehet magasztalás, ahol gyöngeség van, ott nem lehet erő, ahol kétkedés van, ott nem lehet hit.

De Isten el akar vezetni bennünket annak felismerésére, hogy az emberen csak annyi múlik, hogy legyen cserépedénnyé az isteni kincs befogadására. A keresztyénség dicsősége éppen abban nyilvánul meg, hogy Isten kincse minden cserépedényben megmutatkozhat. A keresztyénség ellentmondásos.

És ha mi keresztyének éljük ezt az ellentmondásos életet, akkor mindig jobban megismerjük az Istent. Minél tovább jutunk a keresztyén életben, annál ellentmondásosabb lesz. A kincs mindinkább nyilvánvalóvá lesz, de a cserépedény, cserépedény marad.

Milyen csodálatosan szép ez! Figyeld meg annak az embernek isteni türelmét, aki különben türelmetlen természetű, és hasonlítsd össze azzal az emberrel, aki sohasem jön ki a sodrából.

Nézd meg az isteni alázatosságot abban az emberben, aki természete szerint gőgös, és hasonlítsd össze azzal, aki tartózkodó hajlamú. Nézd meg Isten erejét abban, aki gyönge akaratú, és hasonlítsd össze azzal, aki természet szerint erős jellemű. Óriási a különbség!

Azok az emberek, akik természet szerint gyöngék, könnyen azt gondolják, hogy alkalmatlanok, mert cserépedényük rossz minőségű. De nincs ok a csüggedésre, hiszen a kincs, amely cserépedényben van, fokozottabb fénnyel sugárzik az ilyen edényből. Az a lényeg, hogy milyen minőségű a kincs, és nem az, hogy milyen minőségű az edény, amelyben helyet foglal. Az Úr ki tudja magát jelenteni mindegyikünk életében. És ha ez bekövetkezik, akkor sokan látják a kincset.

Transzformáció az ébredés előtt...

Dr. Alistair P. Petrie neve elválaszthatatlanul összefonódik a XXI. század, evangéliumi gyülekezetek szellemi és erkölcsi megújulását sürgetők pionírjaival. Azok közé tartozik, aki isteni őszinteséggel szeretné segíteni és ösztönözni azokat, akik lesznek annyira bátrak és istenfélők, hogy engedelmeskednek a mennyei elhívásuknak és az Istentől kapott látásuknak.

Több kontinens, számos országában fordult már meg, így lehetősége adódik betekintést nyernie, a különböző keresztény felekezeteknek, közösségeknek hitéletébe, tanításaiba, életébe.

Magyarországon tartott előadásában elmondta, hogy miközben évek óta tanulmányozza az egyház jelenlegi és a múltban létrejött ébredéseit, szinte minden megújuláskor, egy lehetetlen helyzetből indult el az eklézsia, s mégis Isten Szellemének segítségével megváltoztatták a kereszténység arculatát, sőt, több esetben nemzetük földje is meggyógyult. Az üzenetének lényegét ez képezi. Belső átalakulás, transzformáció, majd ennek hatására a társadalom felé való behatás.

Figyelmeztetett tanításában, hogy a valódi kereszténység számára a legnagyobb veszélyt, az elvilágiasodásban látja, amelynek negatív gyümölcsét, a korrupció mutatja.

Szerinte, a megalkuvásra és elvtelen kompromisszumokra hajlamos kereszténység számára, a hamis egyház az igazi fő veszély; a világ számára pedig a legnagyobb kihívás az iszlám terrorizmus, amely mára, átszövi a világháló információt irányító csatornákat.

Az erkölcsi válság kialakulásában és tömegméretekben történő elharapódzásában Alistair szerint, fontos szerepet játszik az a jelenség, hogy egyre szaporodnak az olyan szolgálatok, amelyek mindenféle szellemi és erkölcsi felügyelet nélkül jönnek létre, illetve működnek.

Töredelmes szívvel kifejezte, hogy számos szolgálónak és közöttük neki is, igen-igen nagy szomorúságot okoz, a jelenlegi un. apostoli-prófétai mozgalomban tapasztalt rendellenességek, amelyeket már régóta lehet látni a mozgalomban és a mozgalom körül.

A legtöbb problémás esetben, sem a vezetők, sem a hívők nem rendelkeznek világos teológiai látással, azzal kapcsolatban, hogy egy szolgálati ajándék mitől is „ajándék”, mi vagy ki teszi őt azzá, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet igei módon hivatalba iktatni, s ebben a hivatalban milyen jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, nem beszélve az ez esetben is hangsúlyosan felmerülő apostoli szolgálattal rendelkezők, szellemi-erkölcsi elszámoltathatóságáról.

pl.
· apostoli felkenetések,
· un. kenet átadások,
· szabálytalan/illegális szellemi harc a városok fölött,
· a királyságról szóló szélsőséges tanítások.

Az, hogy számos városban, a magukat evangéliumi egyháznak nevezett közösségek nagy része, nem veszi komolyan az ilyen és ezekhez hasonló tanításokat, megnyilvánulásokat, ezért is nyomatékosítja Alisteire az Istenhez fordulást, megszentelődést, a szellemi élet megalapozását célzó üzeneteket, a szolgálók felé rendezett konferenciákon.

Másrészt, támogatta és biztatta szolgálatukban azokat a különböző felekezetekhez tartozó pásztorokat, testvéreket is, akik Isten közösségében, éberen kívánják keresztény életüket és szolgálatukat megélni.

A földön jelenleg több városban zajló, pozitív fordulatokkal kapcsolatosan beszámolt, hogy ott, ahol őszinte, lerendezett kapcsolatok alapján, bűnbánattal, egységben imádkozó gyülekezetek összefogtak, jó néhányan, az elmúlt évtizedekben, a sekélyes erkölcsi állapotokból sikeresen kijöttek, és az átlagos szellemi helyreállást meghaladó, növekedést produkáltak. Ezen kívül, sok más evangéliumi irányzat köreihez viszonyítva, kevésbé voltak felfedezhetőek a vallásos közhelyek, kellemetlen emberi magatartások, kicsinyes viszályok, amelyek sok evangéliumi gyülekezetet sajnálatos módon megfosztottak a fejlődéstől és társadalomra kifejtett hatékonyságtól.

Számos városban képmutatás nélkül, több evangéliumi vezető, szembenézett ezekkel a jelenségekkel, és ebben az évben is kezdeményeztek olyan lépéseket, amelyekben országuk szellemi, erkölcsi és politikai megújulását célozzák, nagy várakozással. (pl. szolgálati területei 2010 –ben: Mexikó, Brazília, Kolumbia. stb.)

Ezekben a városokban lévő, egyes gyülekezetekben, radikális fordulat állt be s valóban meglátszott mindez, az átlagosnál harmonikusabb kapcsolataikon, békésebb, egymást építő, közösségi életükön. (Kiemelte, hogy a gyülekezeti vezetők munkájából kifolyólag.)


A tanítói szolgálat egészséges egyensúlya érdekében, nyomatékosította, hogy sok szolgálat tanításában, olyan fontos üzenetek, mint a megpróbáltatások, üldözések, Istenért való szenvedés vagy a szellemi konfliktus, napjainkban, nem kapnak kellő teret üzeneteikben, így bizonyos teológiai egyoldalúság, a tanítások ismétlődése és a Krisztus tudománya, azaz az apostolok tudományának több/más oldalainak figyelmen kívül hagyása jellemzi.

Pl.:
· elitizmus,
· győzelemizmus,
· királyságizmus (a „királyság most” teológia*).

Ezen kívül mindenképpen hiányoznak, a Biblia történeti és prófétai könyveiben kirajzolódó üdvtörténeti látás, a történelem összefüggéseinek szellemi magyarázata, ahogy például Dániel könyve és a Jelenések alapján Isten terveit meg lehet érteni.

Az erkölcsi tanítások mennyisége elenyésző lett, amelyekre pedig maguk az apostolok is nagy gondot fordítottak leveleikben. A bűn ellen való határozott fellépés, következetes intés, nem kifejezetten jellemző több szolgálati tábor köreiben.

Maga Alisteir, kevésbé volt e területen egyoldalú tanításában, példáiban egyenesen sokkoló történetekkel is illusztrálta az istenfélelem nélküli élet buktatóit. Köztük név nélkül a jelenleg evangéliumi berkekben, nagy sikerrel ténykedő, prófétai szolgálatok ’kulisszatitkait’ is megosztotta, sokunk nagy megdöbbenésére.

Alistair a konferencia végén, egyértelműen megfogalmazta, a keresztény gyülekezetek sikerét, a vének funkcióinak gyakorlásában látja, majd hozzátette, ez többek között az lenne, hogy igényeljék az elszámoltathatóság szellemi védelmét városaikban.

Együtt arra kell, hogy törekedjünk, a cél felé egy értelemben, egy észjárással legyünk, és ha valamire eljutottunk, abban szilárdan megálljunk. Ami pedig nem a cél felé mutat, vagy amire még nem jutottunk el, mert másképp gondoljuk, azt bízzuk Istenre, mert le fogja leplezni előttünk.

Én, személy szerint Istentől várom, hogy megmutassa ennek az életem/életünk számára lényeges és a test számára hasznot hozó üzenetét.

A kérdés természetesen az, hogy lesz-e M.O.–on olyan egységes bűnbánat, amelynek hatására az evangéliumi mozgalomban, radikális paradigmaváltások jönnek létre, s nem csupán zajkeltés…

*A „Kingdom Now” (Királyság most) teológia képviselői úgy gondolják, hogy a keresztényeknek minél több területet, pozíciót kell elfoglalniuk vagy betölteniük a társadalomban (gazdasági-, politikai-, médiaterületek, stb.) és így lehetővé válik majd a kereszténység/Isten királysága, nagyobb fokú behatása a földön, mielőtt még, megtörténik a Millennium eljövetele.