EDMUND CALAMY (1673–1732) az Utrechti Egyetemen tanult, 1700-tól a nonkonformistáknak (az államegyházon, azaz az anglikán egyházon kívülieknek) kezdett prédikálni, 1703-ban lelkésze lett egy westminsteri gyülekezetnek.Útbaigazítások (1-8) arra nézve, hogyan újítsuk meg fogadalmainkat!
1. ÚTBAIGAZÍTÁS
Mielőtt megújítanátok fogadalmaitokat, hogy az Úréi lesztek, idézzétek fel múltbéli vétkeiteket, főként azokat, melyeket legutóbbi ünnepélyes fogadalmatok óta követtetek el. Ne véljétek ezt közömbös vagy lényegtelen dolognak, hanem olyasvalaminek, ami szükséges ahhoz, hogy ismét haszonnal Istennek szenteljétek magatok. Ragadjatok meg egy alkalmas pillanatot arra, hogy elvonuljatok a világtól, és egyedül maradván lássatok komolyan neki, hogy meggondoljátok, milyen erős elkötelezettség láncol titeket máris az Úrhoz, s mily kevéssé tesztek eleget neki. Vizsgáljátok felül életeteket; szaggassátok fel vétkeitek emlékét; vitassátok meg szívetek minden titkát, legyen bátorságotok szembesülni a legrosszabbal.
Mert, mivel Isten mindent tud, mindenképp jó, ha ti is tudjátok mindezt, hogy ami hibás, kiigazíttasson és elkerüljétek az Ő jól megérdemelt haragját. Vizsgáljátok meg uralkodó jellemvonásaitok s kifejezett életcélotok, és emlékezzetek vissza, hogyan viselkedtetek bizonyos alkalmakkor, amikor – okotok van hinni – Isten szeme leginkább rajtatok volt. Gondoljátok meg, hogyan éltetek az áldott Isten előtt, hogyan viselkedtetek Megváltótokkal szemben, és mi történt tiköztetek s a Szentlélek között. Elmélkedjetek azon, hogyan viselkedtetek titokban, családotokban, különféle emberi kapcsolataitokban, hivatásotokban, az üzleti életben és magányos visszavonultságotokban; hogyan végeztétek dolgotokat önmagatokhoz s másokhoz viszonyítva. Figyeljétek meg, milyen gyarlóságokba merültetek be a legjobban, milyen kísértéseknek engedtetek, miket hanyagoltatok el, és miféle tevőleges vétket követtetek el. Ha az idő engedi, igen helyénvaló és hasznos, ha visszatekintünk életünkre, amíg csak emlékezetünk tart. És ezt a közönségesnél is nagyobb gonddal kell megtenni, ha az ember először járul az úrasztalához. De ha elfoglaltságunk nagyobb, elegendő, ha csak arra emlékezünk vissza, ami a legutóbbi úrvacsora óta történt, melyben is minél szigorúbbak vagyunk, annál jobb. Szemünk különösen figyelmezzen Deliláinkra, kik igen megzavarják érzelmeinket, és külön vizsgálat tárgyát képezze az, hogy legutóbbi fogadalmainknak miféle áthágására csábítottak ők. Általánosságban fektessünk le egy szabályt a magunk számára, majd hasonlítsuk hozzá magunkat s magaviseletünket, és hibáink hamarosan a felszínre kerülnek. Egy komoly és megfontolt személynek szükségtelen részleteznem e gyakorlat hasznát.
2. ÚTBAIGAZÍTÁS
Komolyan alázkodjatok meg Isten előtt minden múltbéli vétketekért, legyenek azok ismeretesek vagy ismeretlenek, mielőtt új fogadalmakat tennétek neki. Minél nagyobb gonddal igyekszünk, az előző utasítást követve, magunkat vizsgálni és kutatni, annál több okot találunk arra, hogy a zsoltáríróval együtt így kiáltsunk fel:
„Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engem.”
Mert mindnyájunknak vannak rejtett bűnei, melyekről nincs tudomásunk. Ezért, mondom, alázkodjunk meg minden múltbéli ismert és ismeretlen vétkeinkért. Vessétek magatokat Isten lába elé, és ismerjétek be, hogy többször eljátszottátok kegyét, és megérdemlitek haragját. Alázzátok meg magatokat, s ismerjétek be azon gyarlóságotokat, hogy, mialatt elköteleztétek magatokat Istennek, a ti Megváltótoknak, és úgy tettetek, mintha neki szenteltétek volna életeteket, oly igen önmagatoknak éltetek, oly igen e jelen világnak, oly igen kéjvágyatok parancsai szerint. Különösen alázkodjatok meg azokért a mulasztásokért, melyeket terhelő körülmények kísértek. Ne képzeljétek, hogy Isten elfogad tőletek újabb fogadalmakat, amíg régi fogadalmaitok kifejezett megszegésével vádolhat titeket, melyet nem bántatok meg. E megalázkodás és lealacsonyodás, szomorúság és szégyenérzet múltbéli bűneink miatt szükséges előkészület ahhoz, hogy ismét Istennek szentelhessük magunkat, és Ő elfogadja ezt.
3. ÚTBAIGAZÍTÁS
Óvakodjatok a túlzott könnyedség és aggályosság szélsőségeitől, amikor az úrasztalánál megújítani készültök fogadalmaitokat. Óvakodjatok a könnyedségtől, hogy úgy ajánljátok magatokat ismételten Istennek, mintha az közönséges, mindennapos és megszokott dolog lenne. Átkot idéznétek ezzel fejetekre és nem áldást. Óvakodjatok azért, nehogy közönséges és szentségtelen szívvel, világgal eltelt szívvel vagy bármiféle világi élvezet által rabul ejtett szívvel rontsatok neki egy ilyen szent ténykedésnek. Másrészt óvakodjatok a túl nagy aggályosságtól is, nehogy túlságosan felnagyítsátok a dolgokat, mintha azon gyengeségeitek, melyekbe nem merültök bele, és a meggyőződés hiánya miatt nem fogadtatnátok el, avagy tökéletesnek kellene lennetek ahhoz, hogy az odaadás áldásait learathassátok. Ezzel visszahúznátok magatok ahelyett, hogy előrehaladnátok az isteni létben.
A túlzott könnyedség ebben az esetben vagy a szokásszámba menő világiasság (melynél szörnyűbb nincs is), vagy az előkészületekben való nagyfokú hanyagság, vagy pedig önmagunk ismételt – és első – Istennek ajánlásának természetéről, céljáról, fontosságáról és ünnepélyes voltáról való durva tudatlanság következménye. A túlzott aggályosság ebben az esetben néha az igen félénk természet eredménye, melyet fokoz a testi gyengeség, és emiatt e személyek sajnálatraméltók. Más alkalmakkor az az oka, hogy tévesen fogják fel, miként viszonyul hozzánk Isten az új szövetség rendelkezéseiben, félreértik evangéliumának szavait, avagy túl rideg, keserű és szigorú elképzeléseik vannak az áldott Istenről, melyeket óvatlanul szívnak fel itt-ott. E tévedéseiket, ha valamelyest is értékelik lelki békéjüket és javukat, gondosan tisztázniuk kell. Bár az első általában a kettő közül a sokkal veszélyesebb szélsőség, a második is igen kínzó lehet, mivel a lelket félelmekkel tölti meg, melyek kedvét szegik, bomlásnak indítják s alkalmatlanná teszik arra, hogy magát szabadon, ünnepélyesen és vidáman Istennek szentelje és ajánlja. Épp ezért mindkettőtől óvakodni kell, amennyire rajtunk múlik.
4. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor Istennek tett fogadalmainkat megismételni megyünk, alaposan gondoljuk meg, kivel lesz dolgunk, kik vagyunk mi, akiknek dolga lesz Istennel, és milyen célból tesszük ezt.
(1) Emlékezzünk vissza, kivel lesz dolgunk, és kinek újítjuk meg fogadalmunkat: Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek. Az Atya Istennek, kit megtagadtunk, és aki mégis az áldás kútfeje, kiben egyedül lelhetünk boldogságra; a Fiú Istennek, aki az egyedüli út az Atyához, közbenjárónk, főpapunk, pártfogónk, ügyvédünk és segítőnk; és a Szentlélek Istennek, aki elhozza mindazt a fényt, életet és szeretetet, mely arra ösztönöz bennünket, hogy az Atyának a Fiú által örvendezhessünk ebben az életben vagy majdan egy tökéletesebben. Istennel lesz dolgunk ebben az ügyben, neki – akinek magasztossága, dicsősége, hatalma, nagysága és jósága felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan – kell átadnunk magunk, valahányszor ismét az asztalához járulunk. Ez ügyben mindhárom személlyel, akik Istennek neveztetnek, dolgunk lesz. E gondolat, ha jól belénk vésődik, elégséges, hogy bennünk a legnagyobb áhítatot, tiszteletet, komolyságot és odaadást kiváltsa, valahányszor e cselekedetre rászánjuk magunkat.
(2) Ugyanakkor jusson eszünkbe, kik vagyunk mi, akik megújítani készülünk fogadalmunkat, hogy az Úréi leszünk. Elsősorban az jusson eszünkbe, hogy olyan bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk vezekelni, és oly mértékű engedelmességgel tartozunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni.
a) Jusson csak eszünkbe, hogy bűnökkel megterhelt lények vagyunk, melyekért sose tudunk megfelelőképpen vezekelni; és emiatt Isten puszta jóindulatból áldozatot készített nekünk, melyet asztalánál elénk tesz, és ennek emlékjegyeinél, valahányszor magunkhoz vesszük őket, újonnan el kell köteleznünk magunkat az Úrnak. Ezért minden alkalommal, mint bűnösök, elítélt bűnösök, fogadjunk engedelmességet a jövőre nézve, mélyen átérezve, hogy méltatlanok vagyunk e könyörületre; ez legyen az egyedüli védekező érvünk magunk mellett, és az is másvalaki érdemeinek köszönhető.
b) Azt se feledjük, hogy oly mértékű engedelmességgel tartozó lények vagyunk, melyet soha nem tudunk megfelelőképpen leróni. Habár sokszor esküszünk, a töredékét sem tudjuk betartani fogadalmainknak, hacsaknem úgy, hogy az, akihez fogadalmaink szólnak, irányít és befogad. És ha mindent megtettünk, hogy teljesítsük ígéreteinket s lerójuk számtalan kötelezettségünket, még mindig sok híja lesz a dolognak; amikor megtettük mindazt, amire képesek vagyunk, csak haszontalan szolgák leszünk. Isten valójában egy cseppet sem lesz több mindazon szolgálatok által, melyeket neki teszünk. Ez a gondolat, ha jól eszünkbe véstük, megőriz majd attól, hogy azt higgyük, saját erőnkből tesszük, amit teszünk; azt eredményezi majd, hogy állandóan függeni fogunk a felsőbb segítségtől; arra ösztönöz, valahányszor megújítjuk fogadalmainkat, hogy a Szentlélekhez meneküljünk, hogy támogasson és segítsen betartani ezeket s eleget tenni nekik; s visszatart a dicsekvéstől, ha egy kicsit is őszinték és hűek maradtunk az Ő befolyásának köszönhetően. Mindkét meggondolás, ha magunkévá tesszük őket, mély alázatra késztet minket, átérezvén gyarló, gyenge és tehetetlen mivoltunkat, valahányszor újonnan Istennek készülünk szentelni magunkat.
(3) Ugyanakkor emlékezzünk arra, mi végre s mi célból fogadjuk újra és újra, valahányszor az úrasztalához járulunk, hogy az Úréi leszünk. Röviden két feladatunk van: minél jobban biztosítsuk az Úr jóindulatát magunknak, és minél hatékonyabban kötelezzük el s ösztökéljük magunkat feladataink teljesítésére. E célkitűzéseket tartsuk szemünk előtt ez ügyben; és ezek alapos megfontolása segít majd, hogy komolyan vegyük fogadalmainkat, miután meghozzuk azokat, s hogy utána gyakorta gondoljunk rájuk.
5. ÚTBAIGAZÍTÁS
A szent ünnepélyből szemeljétek ki magatoknak a legalkalmasabb pillanatot arra, hogy magatok Krisztusnak ajánljátok, azt, amikor Őt és minden jótéteményét, hogy úgy mondjam, a kezetekbe veszitek, meg a szívetekbe fogadjátok. Kétségtelen, hogy ezt elfogadhatóan megtehetnétek a szertartás egyéb pillanataiban is. Ám a legjobb alkalomnak a kenyér és bor vétele tűnik. Ezért minden úrvacsoraosztáskor, amikor átveszitek a kenyeret s a bort, mint Krisztus és minden jótéteménye kézzelfogható ábrázolását, Isten Krisztus által lelketekre irányuló szeretetének látható bizonyítékát, újonnan ajánljátok fel magatokat Istennek Krisztuson keresztül, hogy folyamatosan az Ő szeretetében és félelmében élhessetek, s törvényeinek való szigorú engedelmességben, míg csak a mennyben nem lesz lakásotok. Amikor a lelkész Krisztus hírnökeként, kezetekbe adja a megszentelt jegyeket, hálásan csodáljátok meg az isteni kegyet és bőséget, mely ilyen kimondhatatlanul értékes adományokban jut kifejezésre, mint amelyeket magatok előtt láttok – akkor, mint mondtam, kiáltsatok fel szívetek mélyéről: „Készségesen elfogadom az általad ajánlott szövetséget, ó Uram. Lelkem örömest elfogad téged Istenemnek és Atyámnak, Megváltómnak és Megszentelőmnek. És ezáltal neked ajánlom magam, hogy legyek a te birtokod és gyermeked, hogy szentelj meg, ments meg, szeress engem, és én is boldogan szerethesselek téged mindörökké. Ó, pecsételd meg e szövetséget a te Lelkeddel, melyet e sákramentumodban nekem ígérsz, hogy fenntartás nélkül és teljesen a tied lehessek örökre.”
6. ÚTBAIGAZÍTÁS
Valahányszor az úrvacsora vételekor ismét megfogadjátok, hogy az Úréi lesztek, különös gonddal esküdjetek meg, hogy megölitek azon gyarlóságotok, mely leginkább jellemez benneteket, s leginkább megbecsteleníti Istent, veszélyezteti kényelmeteket és javatokat. Szabad akaratotokból áldozzátok fel azt annak, aki áldozatként adta magát értetek. Legkedvesebb gyarlóságotok a legközelebbi, legszorosabb, és egyik legveszélyesebb ellenségetek. Fogadjátok meg azért, hogy állandó harcot vívtok ellene, s hogy – bár kevés a reményetek arra, hogy gyökeresen kiirthatjátok – ha az isteni kegyelem segít nektek, nem adjátok meg magatok s nem hódoltok be neki; nem engeditek, hogy elhatalmasodjon rajtatok. Ügyeljetek, hogy félreérthetetlenül esküdjetek ellene annak, ami, ha elhatalmasodna, minden fogadalmatokat semmissé tenné.
7. ÚTBAIGAZÍTÁS
Minden egyes úrvacsoránál ne csak azt fogadjátok meg, hogy általánosságban, de azt is, hogy minden körülmény közt ezt teszitek. Újra és újra bocsássátok magatokat az Ő rendelkezésére minden tekintetben, ahogy azt jónak látja. Különösen foglaljátok ezt imáitokba az úrasztalánál, hogy beleegyeztek a gondviselés minden rendelésébe, elégedettek lesztek minden állapotban, melybe Isten jónak lát titeket belevinni. Mondjatok le arról, hogy saját sorsotok kovácsai legyetek. Ismételt fogadalmaitokkal tudatosan mondjatok le minden tulajdonotokról az isteni gondoskodás és gondviselés javára, és tökéljétek el, hogy ragaszkodni fogtok Istenhez, bármibe is kerüljön ez nektek; hogy, ha életeteket is veszi, ti bíztok Őbenne; hogy követni fogjátok, akár ráncolja homlokát, akár mosolyog; hogy feddését úgy fogjátok viselni, mint egy atya megrovását, aki jót akar nektek; hogy bármit rendeljen számotokra, a legjobbnak tekintitek azt. Egyszóval határozzátok el magatokat, hogy akaratotokat teljességében feloldjátok az Övében. Ha ezt teszitek minden úrvacsora alkalmával, az biztosan megelőz rengeteg bajt; békesség és vigasz forrása lesz számunkra, bármilyen helyzetben legyünk, bármi is történjék velünk.
8. ÚTBAIGAZÍTÁS
Vigyázzatok, hogy minden megújított fogadalmatok állandó velejárója a legmélyebb hála legyen. A hálára nincs jobb alkalom ennél, mikor egyáltalán valamelyes reményünk is lehet arra, hogy Isten elfogadja a magunk neki szentelését Krisztus által; mikor, bár a múltban tett fogadalmainkat megszegtük, ismét elfogad minket azok megújítása által. Mikor van bennünk bátorság és hajlandóság azok megújítására; mikor van okunk az égből erőt remélni, ami képessé tesz azok betartására, miután megújítottuk őket; mikor ily előnyös időszak áll rendelkezésünkre megújításukra, mint amilyet az úrvacsora kínál. Mindezek okot szolgáltatnak a hálára. Ezért hát ajánljuk magunkat Istennek időről időre, szent örömmámorban levő lélekkel, jókedvűen és vidámsággal eltelve, mely a hálás szív természetes hajlandósága, hogy megmutassuk, nem rabszolgaságként vagy lélekölő munkaként tekintünk erre, hanem mint legnagyobb örömünkre.
Ha követitek e néhány útmutatást, az úrvacsora mássá lesz, mint közönségesen lenni szokott, s általa érezhetően több áldást és erőt nyerünk, mint amennyit amúgy kaphatnánk.
