Győzelem….vereség

Győzelem… vereség
Antoine de Saint-Exupéry
(Részlet)


Hiszem sok jó vezető, nem csak arról ismertetik meg, hogy megtanít reá figyelni, illetve taníthatóvá formálja tanítványát. Azonban lehet, hogy még azt a szabadságot is megkapjuk tőle, hogy szembe merünk nézni vele, de igen kevés az olyan, akivel közös irányba tudunk tekinteni.

Győzelem… vereség… Értelmetlen szavak. Az élet ezek alatt a képek alatt folyik, és új képeket készít. Egy győzelem gyöngévé tesz egy népet, egy vereség föltámaszt egy másikat.
Mert túl gyakran tapasztaltam, hogy helytelen útra téved a szánalom. Mi azonban, akik az embereket kormányozzuk, megtanultuk, hogy belenézzünk a szívükbe, és csak az érdemesnek juttassunk gondolkodásunkból.

• Mert van ideje a vetőmagvak kiválasztásának,
• de van a végérvényes választás megtörténte után a termés növekedésén való örvendezésnek is.
• Ideje a teremtésnek és ideje a teremtménynek.
• Ideje a tűzvörös mennykőnek, amely széthasítja az ég vizeinek gátjait.
• Ideje a ciszternáknak, amelyekben majd összegyűlnek az elszabadult vizek.
• Ideje a hódításnak, de ideje a birodalmak megszilárdulásának is.

Engem, aki Isten szolgája vagyok, vonz az örökkévalóság. Hajó vagy, amely nélkül az emberek eltévesztenék az örökkévalóság útját! De én ismerem a hajóra leselkedő veszedelmeket. Ide-oda hányja a kívül tomboló sötét tenger. És nem hagynak neki nyugtot a többi lehetséges elképzelések. Mert mindig le lehet rombolni a templomot, mindig szét lehet szedni a köveit, hogy másikat építsünk belőle, de a másik sem igazabb, hamisabb, igazságosabb vagy igazságtalanabb. És senki sem fogja érezni, milyen szerencsétlenség érte, mert a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe. Ezért kívánom, hogy szilárdra építsék a hajó bordázatát, hogy nemzedékről nemzedékre továbbszármaztathassák, mert nem teszem szebbé a templomot azzal, ha minden pillanatban újra kezdem építeni.

Láttam az embereket boldognak és boldogtalannak, de nem holmi egyszerű, rájuk szakadt gyászeset, vagy (például) az eljegyzés egyszerű boldogsága, betegség vagy egészség miatt, hiszen még a beteget is talpra tudom állítani, és végigvezetni a városon valami lelkesítő hírrel, elég hozzá, hogy a dolgok valamiféle jelentésével - a legegyszerűbb példát veszem: egy győzelem hírével - hassak a kedélyállapotára. Mert az egész várost meggyógyítom győztes seregeim fényes hajnali bevonulásával, és öröm látni, hogyan tolonganak, ölelkeznek, csókolóznak az emberek. Amire te azt fogod mondani:
- Miért ne lehetne állandóan olyan hangulatban tartani őket, amilyen például a zenei ünnep hangulata?
Én pedig ezt válaszolom neked:
- Mert a győzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejéről csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan győzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít, és unalmassá válik, mert többé már nem győzelem, hanem egyszerű, befejezett táj.

Mert az ember ráeszmél, hogy a siker mindig becsapja, ha a megszerzett dicsőségből akar élni, összetévesztve az alkotás hevületét a számára semmit sem nyújtó idegen jószág élvezésének örömével. Ám mégis előfordul, hogy rá kell magunkat szánnunk erre is, ilyenkor azonban csupán az olyan felhasználás érdekes, amely elősegíti a sikeres alkotást, ha az utóbbi viszont a felhasználásban segít. Mert a kettő egymást erősíti. Így van ez a tánccal meg az énekkel is, vagy a gyakori imádkozással, amely buzgóságot teremt, és fordítva, a buzgóságból imádság születik; és így van ez a szeretettel is.

Mert ha állapotot változtatok, ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam. És hegyed magasáról nem fogod többé élvezni a panorámát, ha már nem izmaid győzelme, tested kielégülése lesz. Végeredményben azonban mindnyájan egy és ugyanazon városról ábrándoznak. De az egyik a cselekvés jogát követeli a valóságban adott ember számára. A másik viszont azt a jogot, hogy addig gyúrhassa-alakíthassa az embert, amíg olyanná nem lesz, aki tud majd cselekedni. De mind a ketten ugyanazt az embert magasztalják.

Így van ez az országgal is. Én nem formáltam Istent országomból, hogy szolgaságra hajtsa az embereket. Nem áldozom fel az embereket az ország oltárán. Hanem azért alapozom meg országomat, hogy megtöltsem vele az emberek szívét, hogy vele lelkesítsem őket, mert az ember többet számít nekem az országnál. Azért rendeltem neki alá az embereket, hogy benne valósuljanak meg. Nem, pedig az ország megalapozásának érdekében rendeltem őket szolgálatára.

De hagyd abba ezt a sehová nem vezető beszédet, amelyik különbséget tesz ok és okozat, úr és szolga között. Mert nincs egyéb, csak egymáshoz való viszony, szerkezet és belső függés. Én, aki uralkodom, jobban alá vagyok vetve népemnek, mint bármelyik alattvalóm énnekem. Tehát amikor kilépek teraszomra, és hallgatom az éjszakában siránkozásaikat, együgyű beszédeiket, szenvedés kiváltotta sikoltásaikat meg viharzó örömeiket, hogy himnuszt formáljak belőlük Isten dicsőségére, úgy viselkedem, mint az ő szolgálójuk. Én vagyok a hírnök, aki összegyűjtöm, és magammal ragadom őket. Én vagyok a gyaloghintójuk hordozására rendelt rabszolga. Én vagyok az ő tolmácsuk.