Egy Krisztus nélküli Pünkösd 2. rész

Idegenné válik közöttünk Krisztus?
David Wilkerson

Hadd mutassak nektek három módot, ahogyan Krisztust idegenné tesszük magunk között! Talán a Szent Szellem eloszlatja a szellemi vakságunkat, hogy újra olyannak tudjuk Őt látni, amilyen Ő valójában, mert Ő MINDENEK URA!

I. Idegenné tesszük Krisztust azáltal, hogy nála magasabb rangra emeljük a Szent Szellemet!

Krisztus, és csakis Krisztus kell legyen az élet és az imádat középpontjában!
„És Ő a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első; mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség.” (Kolossé 1:18-19).
"hogy mindenekben Ő legyen az első...” Ez megkülönbözteti és mindenki más fölött valónak jelenti ki Őt. Ő birtokolja az első helyet mindenben, nem lehet a Szent Szellemet sem az Ő neve fölé magasztalni. A felső szobában történtek sohasem árnyékolhatják be a kereszten történteket! Ne merészeljünk Krisztusra úgy gondolni, mint egyszerűen csak olyan valakire, aki elküldte a Szent Szellemet. Más szavakkal: "Köszönöm neked Jézus, hogy küldtél valaki jobbat." Jézus azért küldte a Szent Szellemet, hogy saját teljességét fedje fel bennünk.
Amikor a Szent Szellem kerül a figyelmünk középpontjába, akkor az egyház rossz helyre fókuszál. A Szent Szellem rászállt Jézusra, ahogy a bemerítése után kijött a vízből és az Atya őróla mondta azt:
"Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm..."
A Szent Szellem galamb formájában szállt le, de a figyelem az Isten Bárányán volt, aki elvette
a világ bűneit. Nem a galambon, hanem a Bárányon!
Jézus beszélt tanítványainak az eljövendő Pünkösdről, amikor a Szent Szellem egy bizonyos céllal fog kitöltetni: Ez pedig az volt, hogy erőt adjon arra, hogy Jézus neve felemeltessen. „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanuim...a földnek mind végső határáig.” (Ap.Csel 1:8)
Jézus egyértelművé tette, hogy amikor a Szent Szellem eljön, akkor Ő nem magára fogja felhívni a figyelmet, hanem Jézus szavaira. Krisztust fogja felmagasztalni.
„...De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke...nem ő magától szól...engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, a mi az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (János 16:13-15.)
Jézus azt mondta:
Ő meg fogja mutatni nektek a dicsőségemet, a hatalmamat, az országomat. Ő fog titeket minden szavamra emlékeztetni. A Szent Szellem elsődleges feladata nem a közösség, bár Ő épít eggyé minden hívőt a Krisztusban. Ez nem extázis. Ez nem egyszerűen annyi, hogy megtanítson minket új nyelveken szólni. A Szent Szellem azért jött, hogy magasztalja Krisztust! Azért jött, hogy az egész emberiséget elvezesse arra az igazságra, hogy Krisztus az Úr! Nem elég azt állítani, a Szent Szellemet azért kaptuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hanem, hogy Jézushoz vigyen minket közelebb!
A Szent Szellemmel való teljesség a Jézussal való teljességet jelenti. Ha nincs benned Krisztus iránti emésztő szerelem – nem merítkeztél alá Szent Szellemmel! Jézus, aki alámerít, elküldte a Szent Szellemet, hogy meggyújtsa a szellemünket az elveszett emberiségért, hogy elküldjön minket az autópályákra és a mellékutakra, hogy elérjük az elveszetteket. Azért, hogy felrázza lusta életstílusunkat és elküldjön minket, hogy végezzük az Ő munkáját. Az áldott Szent Szellem megszomorodik, és végül visszavonul, abban a pillanatban, amint megpróbáljuk Őt az Isten Fia fölé felmagasztalni. Nincs neki megengedve, hogy azoknak adja az erejét, akik visszaélnek vele, azoknak akik csak az ajándékokat akarják és nem Krisztust, az ajándékozót!
Milyen egy valóságos találkozás a Szent Szellemmel? Mindenki nyelveken szól? Olyan, ahol az emberek meggyógyulnak? Ahol a szentek ugrálnak örömükben? Ahol prófétálnak? Több, sokkal több mint ezek...Ez az, amikor Jézus felmagasztaltatik, ahol az Ő szentsége átjárja a szellemet, ahol a férfiak és nők térdre hullnak az Ő szent trónja előtt, összetörve, megalázkodva, sírva mondva "Szent, Szent". A Szent Szellem mozgása a Krisztushoz való közeledést hozza magával, az elmélyülést Krisztusban, az Ő hatalmának való egyre nagyobb engedelmességgel.

II. Jézus idegenné válik, amikor dicsérjük Őt, de nem imádkozunk hozzá!

Dicsérjük a Krisztust, akihez nem imádkozunk. Imádó emberekké váltunk, de nem imádkozó emberekké. Néhányunknak Isten népéből van egy kopott emléke az imádságról. „Miért kérjem Istentől azt, amit már úgyis megígért? Csak meg kell ragadni az ígéreteket és egyszerűen követelni a szabadulást.” Már nem akarjuk Jézust jobban annál, mint amit Ő adni tud nekünk, hanem inkább egérutat szeretnénk a fájdalomból és a szenvedésből. Azt akarjuk, hogy a gondjaink eltűnjenek. Amint így elértük a menekülő utunkat a fájdalomból, elvesztettük a kereszt valóságos jelentését az életünkben. Elutasítjuk a kereszthordozást és a veszteségeket -
nem kell nekünk a Getsemáné! Nem kellenek a gyötrődés éjszakái! Még csak meg sem ismerjük ezt a szenvedő, vérző, feltámadt Krisztust!
Akarjuk a gyógyító erejét. Akarjuk a bővelkedésről szóló ígéretét. Akarjuk a védelmét. Többet akarunk ezekből a földi dolgokból. Akarjuk az Ő örömét, de őt saját magát nem igazán akarjuk!
Az egyház már beismerte a bűneit - most már vallja a jogait
Hányan is szolgálnánk Őt, ha Ő semmi mást nem ajánlott volna nekünk, csak önmagát? Nincs gyógyulás. Nincs siker. Nincs jólét. Nincsenek világi áldások. Nincsenek jelek és csodák. Mi lenne, ha egyszer örömmel kéne fogadnunk, hogy az értékeink tönkremennek? Mi lenne, ha - a tiszta égbolt és problémamentes élet helyett - hajótöréssel szembesülnénk, kívül harc, belül félelem? Mi van akkor, ha - a fájdalom nélküli élet helyett - kegyetlen próbáktól szenvedünk, megkövezésektől, vérontásoktól, szétfűrészeltetéstől? Mi van akkor, ha - a gyönyörű házaink és autóink helyett - a sivatagban báránybőrbe öltözve kellene mindenfelé vándorolnunk, barlangokban és üregekben bujdosnánk? Mi van, ha - a jólét helyett - szűkölködnénk, szomorkodnánk és gyötrődnénk? És mi lenne, ha a legjobb nekünk ígért dolog Krisztus maga lenne?
Nagyon sokan Isten népe közül többé már nem imádkoznak! Túl keményen dolgoznak Jézusnak ahhoz, hogy beszéljenek vele. Különösen a lelkipásztorok váltak elfoglalttá a királyság munkáit végezve annyira, hogy már csak nagyon kevés idejük maradt, vagy egyáltalán nem maradt idejük az imádkozásra. Van idő látogatóba menni, építkezni, utazni, nyaralni menni, találkozókra járni, maradt idő a kikapcsolódásra, olvasásra, pásztorlásra - de nincs idő imádkozni!
A prédikátorok, akik nem imádkoznak, befektetőkké válnak, frusztrált építési vállalkozókká. Amikor elveszítik a kapcsolatot Istennel, akkor ez által elveszítik a kapcsolatot a gyülekezet tagjaival és a szükségleteikkel is. A prédikátoroknak, ha nem imádkoznak, az elméjük veszi át az irányítást. A saját útjukat akarják járni. Verejtékkel helyettesítik a kenetet, a felkenetést.
Evangélisták, akik nem imádkoznak, sztárokká válnak, mesemondókká. Híján vannak az alázatnak, így érzelmi cselekkel manipulálják a tömeget. Sok pásztor kiált: "Ó, Istenem hol találhatnék egy evangélistát, aki nem a pénzzel foglalkozik, vagy aki nem reklámoz semmit? Valakit, aki le tudja hozni a Mennyet és Jézust valóságossá tudja tenni? Ó, Istenem, adj nekem egy imádkozó embert, aki a gyülekezetemet a térdére viszi!" Ennek a generációnak az a szégyene, hogy olyan sok Istentől való tehetsége van, és közülük csak pár olyan ember akad, akiket Isten megérintett az imájuk során.
Egyre kevesebb imádság van a gyülekezetekben! 100%-ig azon vagyok, hogy az imádkozás visszakerüljön az iskoláinkba, de nem ez Isten igazi problémája! Az Ő gondja az, hogy az ima visszakerüljön az otthonainkba! Az Ő problémája, hogy az általa választottak imádkozzanak; és te egy szélhámos vagy, ha az iskolai imákért harcolsz, de elhanyagolod a saját bensőséges imaéletedet!
Imádkozunk? Ó, igen! Ha szükségünk van valamire. Megvan a képletünk - "Jézus nevében". Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy az Atya előtt ellenjegyezze az imánkat.
Kimerítő ezt hallani emberektől:
"Ez egy olyan rohanó kor - nincs időm imádkozni. Szeretnék, de nincs rá időm." Nem! Ez nem
időhiány, ez a vágy hiánya. Arra szánunk időt, amit igazán szeretnénk. Nézd meg a fiatal keresztényeinket! Számítógépes játékokat játszva töltik el az idejüket, elpazarolják az időt, unatkoznak, nyughatatlanok, folyton valami elfoglaltságot keresnek, de nincs idő imádkozni! Nincs idő Jézusra! Ó, Istenem Valahogy! Valamilyen úton-módon! Vidd térdre ezt a nemzetséget! Ne csupán a Miatyánkig jussunk el, hanem kerüljünk napi bensőséges kapcsolatba Krisztussal!
A mi Megváltónknak, aki folyamatosan gondoskodik az Univerzumról, mégis van ideje, hogy érted személyesen imádkozzon. Van ideje, hogy Isten trónja elé járuljon és esedezzen érted és te azt mondod, nincs időt, hogy imádkozz hozzá!
Lázasan dolgozunk Krisztusnak, akit mellőzünk. Képesek vagyunk bárhová elmenni, megtenni bármit a nevében, de nem imádkozunk. Énekelünk a dicséretben. Meglátogatjuk a betegeket és a foglyokat, de nem imádkozunk. Támogatjuk a sérülteket és a szükségben szenvedőket; éjszakázunk, hogy vigasztaljunk egy barátot, de nem imádkozunk. Harcolunk a korrupció ellen! Hadjáratot indítunk az erkölcsösségért! Szembeszállunk az atomfegyverekkel, de nem imádkozunk!
A legtöbbünk nem imádkozik, mert nem igazán hiszünk benne, hogy ez működik. Az imádság egy véres csatamező! Ez az a hely, ahol a győzelmeket megnyerjük! A hely, ahol meghalunk önmagunknak! A hely, ahol a Szent Isten leleplezi a titkos bűnt! Nem csoda tehát, ha a Sátán akadályozza az imádságot! Az imádkozó ember borzongást repít át a poklon. Egy ilyen férfi vagy nő kiszemelt, mert a Sátán tudja, hogy az ima az az erő, ami szétzúzza az ő királyságát. A Sátán nem fél a hataloméhes szentektől, de már reszket egy imádkozó szent hangjától is.