5. Tisztelettől megtévesztve
Egy másik következménye a lelki gőgnek, hogy elbizakodottá teszi az embert. Némelyek gyakran természetes dolognak tartják, hogy úgy cselekedjenek, és szóljanak, mint akik különösképpen méltók mások figyelmére és nagy tiszteletére. A lelkileg nagyon büszke embernek egészen természetes dolog, hogy elfogadjon minden tiszteletet, amit iránta tanúsítanak.
Ha mások hajlandóságot mutatnak arra, hogy neki engedelmeskedjenek, és egy tanítót megillető hódolattal viseltetnek iránta, készségesen elfogadja, és helyesli, sőt természetesnek tartva, elvárja, hogy így bánjanak vele. De ha nem ezt látja, nagyon megjegyzi, és rossz véleménye lesz azokról, akik nem adóznak neki olyan tisztelettel, amilyenre ő jogot formál.
Hajlamos azt gondolni, hogy övé a szó, és beszélgetések idején bíróként és dogmatikusként pózol, és kisajátítja magának a jogot, hogy végzését előadja, határozzon, és döntsön. Ezzel szemben a tiszta keresztyéni alázat nem kérkedik, nem viselkedik bántóan, hanem kész arra, hogy másokat nagyobb tiszteletben részesítsen.
Aki telve van lelki gőggel, hajlamosabb mást oktatni, mint magát megvizsgálni, és természetesnek tartja, hogy úgy viselkedjen, mint egy tanítómester. De akit a tiszta alázat tölt el, természetesen a tanítvány helyére ül, azt kérdezve:
- „Mit cselekedjem? Mit tegyek, hogy még inkább Isten dicsőségére élhessek? Mit tegyek ezzel a gonosz szívvel?"
- Kész bárkitől tanulni: „Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra."
A kiválóan alázatos keresztyén igényli mindenki segítségét, míg a lelkileg öntelt ember azt gondolja, hogy mindenki az ő segítségére szorul. Átérezve mások nyomorúságos állapotát, az alázatos keresztyén esedezik és könyörög, míg a lelkileg gőgös parancsol, és tekintéllyel figyelmeztet.
A legnagyobb elővigyázatossággal kellene őrködnie az ilyen lelki gőggel szemben mindenkinek, aki azt állítja, hogy köze van ehhez a munkához, különösképpen a támogatóinak, és mindenekfelett a prédikátoroknak.Isten legnagyobb ajándékai, jóindulatának és áldásainak legkiválóbb jegyei sem mentenek fel ez alól senkit.
- Mert hát kicsoda az ember még legjobb állapotában is?!
- Kicsoda a legmagasabb kegyekkel megajándékozott keresztyén, vagy a legkiválóbb és legsikeresebb lelkipásztor, aki azt gondolhatná, hogy ő most már jó valamire, akire fel kell figyelni, aki úgy jelenhetne meg és tevékenykedhetne embertársai között, mintha bölcs, erős és jó lenne?
6. Mózes és Uzza figyelmeztető példája a buzgóságban
Nagyon vigyázzanak azok a lelkipásztorok, akiket Isten ennek a dicsőséges ébredésnek fő eszközeivé tett, és arra használt, hogy előhozza népét, mint egykor Egyiptomból. Nehogy felingereljék Istent, mint Mózes, túl sokat tulajdonítva önmaguknak, mert így mértéktelen buzgóságukkal önmagukat fosztják meg attól, hogy lássák mindazt a jót, amit Isten véghez kíván vinni az Ő egyházával a világban. Zsolt 106:32-33
Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattuk, mert megkeseríték az ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival. Zsolt 106:32-33
Mózes hitetlenségének, amely arra indította Istent, hogy kizárja őt Kánaán földjéről, és hogy ne engedje őt részesülni mindabban a jóban, amit népe, Izrael számára elkészített, két főbb gyümölcse volt.
Először is keserűséget kevert buzgóságába!
Nagy buzgóság volt benne Isten iránt, és nem bírta nézni népe fiainak tűrhetetlen nyakasságát, hogy Isten munkáját nem akarták elismerni, és noha sok csodát láttak, mégsem engedték magukat meggyőzni.
Buzgóságába semmi más, csak emberi szenvedély keveredett:
„Meríbá vizeinél is felháborították, Mózes is rosszul járt miattuk, mert elkeserítették lelkét, és meggondolatlanul beszélt", és beszéde keserű volt: „Hallgassatok ide, ti lázadók!"
Másodszor, beszéde és viselkedése elbizakodott volt!
Túl sokat tulajdonított önmagának: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?"
Ott és akkor Mózesben a lelki gőg munkálkodott. Nagyok voltak kísértései e tekintetben, hiszen Isten hatalmas dolgokat jelentett ki neki, kitüntetve őt azzal, hogy áldott és meghitt közösségben lehetett vele, és egyháza javára alkalmas eszközként használta.
És noha ő alázatos ember volt, akiről maga Isten mondta, hogy az egész földön nincs nála szelídebb ember, ezek a kísértések túl erősek voltak számára. Mindez rendkívüli elővigyázatosságra és önmagukkal szembeni bizalmatlanságra kellene hogy késztesse fiatal lelkipásztorainkat, akikkel Isten az utóbbi időben nagyon kegyelmesen bánt, és nagyon sikeresek voltak.
Ó, milyen gyengék vagyunk a szent, szelíd és idős Mózeshez képest! Rendkívül nagy a kísértés ma is, hogy ugyanazon két tévedésbe essünk, mint egykor Mózes. Nagyon kísért a keserűség, és az, hogy buzgóságunkba romlott szenvedély keveredjen.
Ugyanis Istennek e dicsőséges munkájával szemben nagyon sok a túlzott ellenállás és makacsság, amit e nemzedékből rengetegen saját példájukkal tanúsítanak, annak ellenére, hogy Isten nagy és csodálatos dolgokat vitt véghez szemük láttára. Ez pedig nagyon ingerli azokat, akik az ébredést szívügyüknek tartják, arra késztetve őket, hogy meggondolatlanul szóljanak. Némelyeket mértéken felül kísért az elbizakodottság.
Vigyázzanak a sikeres halászok, hogy egy nagy fogás után nehogy tömjénezni kezdjenek hálójuknak! Figyelmeztessen bennünket Gedeon esete: miután Isten nagy kegyelmet gyakorolt iránta, és felmagasztalta őt, hogy népe szabadulásának csodálatos eszköze legyen, végül éppen az ellenségtől vett zsákmányból készített bálványt, ami csapdává lett számára és háznépe számára, és családjának romlását idézte elő.
Most, amikor az Isten ládája felhozatalának napjai vannak, hadd álljon minden fiatal lelkipásztor előtt figyelmeztetésképpen a fiatal lévitának, Uzzának, Abinádáb fiának esete. Úgy tűnt, hogy igazán szívén viseli Isten szövetségládájának dolgát, és buzgón vett részt a láda visszahozásának örömteli eseményében.
Miután a láda oly soká volt elrejtve Kirjat-Jeárimban, Isten eszközzé tette őt annak visszahozásában, amit sikerült is egy jókora szakaszon megtenni a Sion hegye felé vezető úton. Mivel azonban nem volt benne elegendő alázat, tisztelet és elővigyázatosság, és túl sokat tulajdonított önmagának, Isten ellene tört, és halálra sújtotta őt vétkéért.
Így soha többé nem láthatta, és nem érezhette át azt az örömet, amiben egyháza részesült, amikor a frigyláda a Sion hegyére került, sem azokat a mennyei áldásokat, amelyeket ezt követően Izrael megtapasztalt. Ebben az ébredésben Isten főképpen fiatal lelkészeket használt fel, akik Uzzához hasonlóan kétségtelenül szívükön viselik Isten ládájának dolgát.
Nyilvánvaló azért, hogy nagyon lelkesíti és foglalkoztatja őket a frigyláda felhozása ezen az örömteli napon. Féltik a szövetségládát: mi történik vele, ha így viselkednek a szolgái? Látják, hogy ingadozik, és attól tartanak, hogy ezek a botladozó ökrök felborítják. Félő, hogy némelyek túlbuzgók voltak ebben a helyzetben, és túl sokat gondoltak magukról.
Merészkedtek kezüket kinyújtani, hogy megtartsák a ládát, mintha csak ők lennének méltók és alkalmasak arra, hogy megvédjék. Ha a fiatal lelkipásztorokban romlással elegyítetlen nagy alázat lenne, és ezért az idősebb lelkipásztorokat tisztelnék, és nagyra becsülnék, mint apjukat, a hatalmas Isten még nagyobb segítséget és több eredményt nyújtott volna nekik:
„Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad" 1 Pt 5:5
„Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öreg embert. És félj a te Istenedtől! Én vagyok az Úr." 3 Móz 19:32
7. Siker elitizmusában
Miközben a lelki gőg hatására az emberek túl sokat tulajdonítanak önmaguknak, ugyanakkor másokat elhanyagolnak. A tiszta keresztyéni alázat viszont arra serkenti az embert, hogy mindenkit tiszteljen, az 1Pt 2,17-ben található szabály szerint.
Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.
Némelyekben, akiket én a hit igaz barátainak tartok, túl nagymértékben jelentkezett a lelki gőgnek ez a gyümölcse, ami abban mutatkozott meg, ahogyan ők az általuk testieknek tartott emberekkel bántak: egyszerűen szóba sem álltak, és nem is vitatkoztak velük.
Egyáltalán nem használ, csak árt a vallásnak, ha sok időt a hit dolgairól való zajos és heves vitatkozással töltünk el, és egyesek oly félelmetesen ellenzik ezt a munkát, hogy nagyon lehangoló feladat velük vitatkozni: hiábavaló dolog bármit is mondani. Tapasztalatból mondom ezt. Olykor nagyon alkalmatlan dolog hitvitát folytatni, különösképpen vallásos konferenciákon vagy istentiszteleteken.
Arra azonban nagyon vigyázzunk, hogy ne utasítsuk vissza az emberekkel való párbeszédet fölényes hanyagsággal, mintha figyelemre sem méltatnánk őket, hanem ellenkezőleg: ereszkedjük le a testi emberekhez, amiképpen Krisztus is leereszkedett hozzánk, eltűrve taníthatatlanságunkat és balgaságunkat.
Ő továbbra is oktat bennünket, sorról sorra, rendelésről rendelésre, és azt mondja: Gyertek, törvénykezzünk! Eközben világosságot ad, felsorakoztat mindenféle érvet, és vár ránk, mint oktalan tanulókra, mintegy remélve, hogy végre megvilágosodik elménk.
Ha kérdeznek, szelíden és nyugodtan, heves vitatkozás nélkül legyünk készek érvelni a testi gondolkozású emberekkel is, amellett, hogy miért is tartjuk az ébredést Isten munkájának, és ne forduljunk el tőlük, mint akiket nem tartunk méltóknak arra, hogy velük beszélgessünk. Az apostol is arra biztatta az első keresztyéneket, hogy legyenek készek a keresztyén hit és reménység felől számot adni a keresztyénség ellenségeinek is:
„…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek". 1 Pt 3:15-16
Azért ne ítéljünk el minden hittel kapcsolatos vitát, mint testi bölcselkedést. A magam részéről semmit sem kívánok jobban annál, mint hogy azok, akik ellenzik az ébredést, elfogadják, hogy a köztük és közöttünk fennálló nézeteltérést szigorú érveléssel döntsük el.
Többször is előfordul az Írásban az a követelmény, hogy a lelkipásztor tanításra alkalmas legyen. A 2Tim 2,24–25-ben meg is magyarázza az apostol, hogy mit ért ezalatt, vagy legalábbis megnevez egy dolgot, amire utal, éspedig, hogy a lelkipásztor legyen kész arra, hogy szelíden leereszkedve, oktassa az ellenkezőket:
Nagyon vigyázzanak azok a lelkipásztorok, akiket Isten ennek a dicsőséges ébredésnek fő eszközeivé tett, és arra használt, hogy előhozza népét, mint egykor Egyiptomból. Nehogy felingereljék Istent, mint Mózes, túl sokat tulajdonítva önmaguknak, mert így mértéktelen buzgóságukkal önmagukat fosztják meg attól, hogy lássák mindazt a jót, amit Isten véghez kíván vinni az Ő egyházával a világban. Zsolt 106:32-33
Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattuk, mert megkeseríték az ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival. Zsolt 106:32-33
Mózes hitetlenségének, amely arra indította Istent, hogy kizárja őt Kánaán földjéről, és hogy ne engedje őt részesülni mindabban a jóban, amit népe, Izrael számára elkészített, két főbb gyümölcse volt.
Először is keserűséget kevert buzgóságába!
Nagy buzgóság volt benne Isten iránt, és nem bírta nézni népe fiainak tűrhetetlen nyakasságát, hogy Isten munkáját nem akarták elismerni, és noha sok csodát láttak, mégsem engedték magukat meggyőzni.
Buzgóságába semmi más, csak emberi szenvedély keveredett:
„Meríbá vizeinél is felháborították, Mózes is rosszul járt miattuk, mert elkeserítették lelkét, és meggondolatlanul beszélt", és beszéde keserű volt: „Hallgassatok ide, ti lázadók!"
Másodszor, beszéde és viselkedése elbizakodott volt!
Túl sokat tulajdonított önmagának: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?"
Ott és akkor Mózesben a lelki gőg munkálkodott. Nagyok voltak kísértései e tekintetben, hiszen Isten hatalmas dolgokat jelentett ki neki, kitüntetve őt azzal, hogy áldott és meghitt közösségben lehetett vele, és egyháza javára alkalmas eszközként használta.
És noha ő alázatos ember volt, akiről maga Isten mondta, hogy az egész földön nincs nála szelídebb ember, ezek a kísértések túl erősek voltak számára. Mindez rendkívüli elővigyázatosságra és önmagukkal szembeni bizalmatlanságra kellene hogy késztesse fiatal lelkipásztorainkat, akikkel Isten az utóbbi időben nagyon kegyelmesen bánt, és nagyon sikeresek voltak.
Ó, milyen gyengék vagyunk a szent, szelíd és idős Mózeshez képest! Rendkívül nagy a kísértés ma is, hogy ugyanazon két tévedésbe essünk, mint egykor Mózes. Nagyon kísért a keserűség, és az, hogy buzgóságunkba romlott szenvedély keveredjen.
Ugyanis Istennek e dicsőséges munkájával szemben nagyon sok a túlzott ellenállás és makacsság, amit e nemzedékből rengetegen saját példájukkal tanúsítanak, annak ellenére, hogy Isten nagy és csodálatos dolgokat vitt véghez szemük láttára. Ez pedig nagyon ingerli azokat, akik az ébredést szívügyüknek tartják, arra késztetve őket, hogy meggondolatlanul szóljanak. Némelyeket mértéken felül kísért az elbizakodottság.
Amikor időről időre egy lelkipásztornak átlagon felül sikeres a munkája, és nagy tömegek figyelnek rá, amikor azt látja, hogy sokan követik, és úgy folyamodnak hozzá, mint egy mindentudó emberhez, készek lévén, hogy rajongjanak érte, szinte áldozatot mutatva be nekik, mint Pálnak és Barnabásnak Lisztrában, szinte lehetetlen dolog egy embernek, hogy ne úgy viselkedjen, mint egy tanító vagy valamely rendkívüli személy.Az embernek nagy adag alázatra és isteni segítségre van szüksége, hogy a kísértésnek ellene tudjon állni. De minél nagyobbak a veszélyek, annál jobban kell őrködnünk, imádkoznunk, és annál szerényebbeknek kell lennünk, hogy gonoszságra ne vetemedjünk.
Vigyázzanak a sikeres halászok, hogy egy nagy fogás után nehogy tömjénezni kezdjenek hálójuknak! Figyelmeztessen bennünket Gedeon esete: miután Isten nagy kegyelmet gyakorolt iránta, és felmagasztalta őt, hogy népe szabadulásának csodálatos eszköze legyen, végül éppen az ellenségtől vett zsákmányból készített bálványt, ami csapdává lett számára és háznépe számára, és családjának romlását idézte elő.
Most, amikor az Isten ládája felhozatalának napjai vannak, hadd álljon minden fiatal lelkipásztor előtt figyelmeztetésképpen a fiatal lévitának, Uzzának, Abinádáb fiának esete. Úgy tűnt, hogy igazán szívén viseli Isten szövetségládájának dolgát, és buzgón vett részt a láda visszahozásának örömteli eseményében.
Miután a láda oly soká volt elrejtve Kirjat-Jeárimban, Isten eszközzé tette őt annak visszahozásában, amit sikerült is egy jókora szakaszon megtenni a Sion hegye felé vezető úton. Mivel azonban nem volt benne elegendő alázat, tisztelet és elővigyázatosság, és túl sokat tulajdonított önmagának, Isten ellene tört, és halálra sújtotta őt vétkéért.
Így soha többé nem láthatta, és nem érezhette át azt az örömet, amiben egyháza részesült, amikor a frigyláda a Sion hegyére került, sem azokat a mennyei áldásokat, amelyeket ezt követően Izrael megtapasztalt. Ebben az ébredésben Isten főképpen fiatal lelkészeket használt fel, akik Uzzához hasonlóan kétségtelenül szívükön viselik Isten ládájának dolgát.
Nyilvánvaló azért, hogy nagyon lelkesíti és foglalkoztatja őket a frigyláda felhozása ezen az örömteli napon. Féltik a szövetségládát: mi történik vele, ha így viselkednek a szolgái? Látják, hogy ingadozik, és attól tartanak, hogy ezek a botladozó ökrök felborítják. Félő, hogy némelyek túlbuzgók voltak ebben a helyzetben, és túl sokat gondoltak magukról.
Merészkedtek kezüket kinyújtani, hogy megtartsák a ládát, mintha csak ők lennének méltók és alkalmasak arra, hogy megvédjék. Ha a fiatal lelkipásztorokban romlással elegyítetlen nagy alázat lenne, és ezért az idősebb lelkipásztorokat tisztelnék, és nagyra becsülnék, mint apjukat, a hatalmas Isten még nagyobb segítséget és több eredményt nyújtott volna nekik:
„Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad" 1 Pt 5:5
„Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öreg embert. És félj a te Istenedtől! Én vagyok az Úr." 3 Móz 19:32
7. Siker elitizmusában
Miközben a lelki gőg hatására az emberek túl sokat tulajdonítanak önmaguknak, ugyanakkor másokat elhanyagolnak. A tiszta keresztyéni alázat viszont arra serkenti az embert, hogy mindenkit tiszteljen, az 1Pt 2,17-ben található szabály szerint.
Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.
Némelyekben, akiket én a hit igaz barátainak tartok, túl nagymértékben jelentkezett a lelki gőgnek ez a gyümölcse, ami abban mutatkozott meg, ahogyan ők az általuk testieknek tartott emberekkel bántak: egyszerűen szóba sem álltak, és nem is vitatkoztak velük.
Egyáltalán nem használ, csak árt a vallásnak, ha sok időt a hit dolgairól való zajos és heves vitatkozással töltünk el, és egyesek oly félelmetesen ellenzik ezt a munkát, hogy nagyon lehangoló feladat velük vitatkozni: hiábavaló dolog bármit is mondani. Tapasztalatból mondom ezt. Olykor nagyon alkalmatlan dolog hitvitát folytatni, különösképpen vallásos konferenciákon vagy istentiszteleteken.
Arra azonban nagyon vigyázzunk, hogy ne utasítsuk vissza az emberekkel való párbeszédet fölényes hanyagsággal, mintha figyelemre sem méltatnánk őket, hanem ellenkezőleg: ereszkedjük le a testi emberekhez, amiképpen Krisztus is leereszkedett hozzánk, eltűrve taníthatatlanságunkat és balgaságunkat.
Ő továbbra is oktat bennünket, sorról sorra, rendelésről rendelésre, és azt mondja: Gyertek, törvénykezzünk! Eközben világosságot ad, felsorakoztat mindenféle érvet, és vár ránk, mint oktalan tanulókra, mintegy remélve, hogy végre megvilágosodik elménk.
Ha kérdeznek, szelíden és nyugodtan, heves vitatkozás nélkül legyünk készek érvelni a testi gondolkozású emberekkel is, amellett, hogy miért is tartjuk az ébredést Isten munkájának, és ne forduljunk el tőlük, mint akiket nem tartunk méltóknak arra, hogy velük beszélgessünk. Az apostol is arra biztatta az első keresztyéneket, hogy legyenek készek a keresztyén hit és reménység felől számot adni a keresztyénség ellenségeinek is:
„…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek". 1 Pt 3:15-16
Azért ne ítéljünk el minden hittel kapcsolatos vitát, mint testi bölcselkedést. A magam részéről semmit sem kívánok jobban annál, mint hogy azok, akik ellenzik az ébredést, elfogadják, hogy a köztük és közöttünk fennálló nézeteltérést szigorú érveléssel döntsük el.
Többször is előfordul az Írásban az a követelmény, hogy a lelkipásztor tanításra alkalmas legyen. A 2Tim 2,24–25-ben meg is magyarázza az apostol, hogy mit ért ezalatt, vagy legalábbis megnevez egy dolgot, amire utal, éspedig, hogy a lelkipásztor legyen kész arra, hogy szelíden leereszkedve, oktassa az ellenkezőket:
- „De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot."Károli
- "Aki az Úr rabszolgája, annak nem hadakoznia kell, hanem mindenki iránt nyájasnak lennie, tanításra képesnek, gonoszat eltűrőnek, az ellenszegülőket szelíden nevelőnek, mert hátha még más felismerésre térést ad nekik az Isten, az igazság megismerését, talán kijózanodnak (feleszmélnek) a vádló tőréből, ki élve fogta meg őket, hogy akaratának engedelmeskedjenek."Csia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése