Jonathan Edwards II/1 A nagy ébredést kísérő hibák egyik oka az észrevétlen lelki gőg - részlet

"Uram, hallom, amit hirdettél, [és] megrettenék! Uram! Évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt! Haragban emlékezzél meg kegyelmességről!" Hab 3:2

1. Alázat köpenyében

A kiváltképpen való alázatos keresztyén ruhája az alázat. Számára ez olyan, mint a ruha, és mindenestől ilyenekkel öltözködik: „legyetek alázatosak" (a Károli fordításban: „az alázatosságot öltsétek fel"); „Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet."

A tiszta keresztyéni alázatban nyoma sincs a durvaságnak, megvetésnek, a kegyetlenségnek vagy a jellembeli keserűségnek. Az embert ártalmatlanná és ártatlanná teszi, mint a kisgyermek, akitől senkinek nem kell félnie, vagy mint a bárány, akiben nincs keserűség, indulat, harag és hangoskodás.

Ilyen lélekkel kell felöltözködniük különösképpen az evangéliumot buzgón hirdető lelkipásztoroknak, és azoknak, akiket Isten az Ő tetszése szerint eszközökként felhasznál munkája előmenetelére.

Az igehirdetésben valóban alaposaknak és szókimondóknak kell lenniük. Mint a Seregek Urának szolgái, ne legyenek gyengék és lágyak az Ige kardjának forgatásában, se a lelkiismeret megvizsgálásában és felébresztésében ne tanúsítsanak gyöngédséget és mérsékletet, hanem legyenek a mennydörgés fiai.

Isten Igéjét, mely élesebb minden kétélű kardnál, a lelkipásztorok ne tegyék hüvelyébe, hanem hadd vágjon annak éle az elme és a lélek, az ízületek és a velő szétválásáig. Ezt azonban tegyék anélkül, hogy ítéletet mondanának egyes emberek fölött, a lelkiismeretre és Isten Lelkére bízva a tényleges alkalmazást.

Hassa át minden beszédüket az alázat és jóakarat, az egész emberiség iránti szeretet és irgalom, hogy ez a lelkület, mint jó illat áradjon körülöttük, bármerre is járnak. A rossz lelkiismeret számára legyenek oroszlánok, az emberek személyéhez viszont bárányok. Ez nemhogy megakadályozná, hanem ellenkezőleg, nagyban elősegítené az emberek lelkiismeretének felébresztését. Utat nyitna az éles kard előtt, félretenné az akadályokat, és védtelenné tenné a mellet a nyíl előtt.

Az ilyen lelkipásztoroknak barátságos, krisztusi beszéde önmagában megrettentené az emberek lelkiismeretét, éppúgy, mint félelmetes prédikálásuk: a kettő együttműködve győzné meg az erőset, és alázná meg a büszke szívet.

Ha a prédikátoroknál folyamatosan és egyetemesen ilyen magatartás lett volna tapasztalható, tízszer annyira megrettentette volna a bűnösök lelkiismeretét, mint az a sok kirohanás és ítélkező beszéd, ami bizonyos személyekkel, ellenállásukkal, képmutatásukkal, önámításukkal, farizeusi magatartásukkal stb. kapcsolatosan elhangzott.

Ezek a dolgok általában még érzéketlenebbé tették a bűnösök lelkiismeretét, akik arra használják fel azokat, hogy mint egy pajzzsal, védekezzenek az ige éles nyilai ellen, amiket a szóban forgó lelkipásztorok feléjük lődöznek. A jelenlegi munka ellenségei szívből örültek az ilyen dolgoknak.

2. A megaláztatásban alázatban

A legkeserűbb lelkűek közöttük talán azok az emberek, akiknek lelkét e munka kezdetén valami megbántotta, és megrémítette, és az ébredési igehirdetőknek ezeket a hibáit használják arra, hogy a lelkiismeretükön esett sebeket bekötözzék, és gyógyítgassák.

A lelki gőg erősen felrója a tapasztalt ellenállás és sérelmeket, kész lévén gyakran emlegetni azokat; ezeknek súlyosbodását hamar észreveszi, vagy a keserűség vagy a megvetés Szellemével. A tiszta és elegyítetlen keresztyéni alázat viszont arra készteti az embert, hogy áldott Urához hasonlítson, aki néma maradt, amikor gyalázták, és nem nyitotta meg száját, hanem csendben rábízta magát az igazságosan ítélőre.

Minél jobban hangoskodik, és őrjöng a világ ellene, annál csendesebb és halkabb lesz az igazán alázatos keresztyén, mindaddig, amíg belső szobájába nem kerül, ahol aztán nem hallgat. A mi áldott Urunk soha sem tűnt olyan csendesnek, mint amikor a világ hangos és erőteljes kiáltozásokkal és szörnyű kegyetlenséggel körülvette, vádolva, öklözve, és köpködve őt.

A hitnek igaz és buzgó barátai talán túl sokat is beszéltek az utóbbi időben az ellenállásról és üldözésről. Isten Bárányának követőihez az illik, hogy amikor a világ forrong körülöttük, és teli szájjal hangoskodik ellenük, zajra zajjal ne válaszoljanak, hanem legyenek csendben.

Nem szép dolog ilyen időben, hogy a szószékek és más beszélgetések az üldözések emlegetésétől legyenek hangosak, kiadósan emlegetve a farizeusokat, a testi gondolkozású üldözőket és a kígyónak magvát. Ha az ellenállás és gyalázkodás idején Isten népe szelídségben és csendben maradna, igazán biztos lehetne afelől, hogy Isten nagyon világosan védelmükre siet.

Az Írás sajátos módon feljegyzi Mózesről, az Áron és Mirjám ellene való irigykedésének és fellázadásának történetében, hogy „Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb", kétségkívül azért, mert azon az alkalmon erőteljesen megmutatkozott szelídsége, amikor teljesen csendben maradt a gyalázkodások között.

De milyen figyelemreméltó az, ahogyan az Ige beszámol arról, hogy Isten milyen hirtelen felkelt szolgája igazolására! Milyen nagy tisztességgel ruházta fel Mózest, és milyen szigorúan megfeddte ellenfeleit! Érdemes mindenkinek e történetet jól megjegyezni. Semmi sem indítja annyira Istent, hogy népe védelmére alászálljon az égből, mint a szenvedés idején tanúsított türelem és szelídség. Krisztust hősként ábrázolja a zsoltáríró:

„Kösd derekadra kardodat, te hős, ölt pompás díszruhát! E díszben járj sikerrel az igaz ügyért, az igazság védelmében! Jobbod félelmetes dolgokra tanítson!" Istenről ez van feljegyezve: „Ha ítéletet hirdetsz a mennyben, félni fog a föld, és elcsendesül. Mert ítéletet tart az Isten, szabadulást ad a földön az alázatosaknak"; „Támogatja az Úr az alázatosokat, de porig alázza a bűnösöket"; „hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst."

Krisztus a következő elismeréssel szól a filadelfiai gyülekezethez:
„megtartottad állhatatosságra intő beszédemet", sőt azt is látjuk, milyen jutalmat ígér neki az előző versben:
„Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged."

Ekképpen várhatjuk mi is, hogy Krisztus értünk megjelenjék, ha a bárány alázatával és szelídségével hordozzuk el mindazt a szemrehányást, ami teherként ránk nehezedik. Ha viszont mi felzúdulunk, és a keresztyén buzgóság színe alatt indulatosan és zajosan panaszkodunk, akkor mintegy a magunk kezébe vesszük védelmünket és Isten magunkra hagy, hogy ügyünket úgy védelmezzük, ahogyan csak tudjuk.

Sőt, ha a megkeseredés és erős ítélkezés útján haladunk tovább, azt fogjuk elérni, hogy megfenyítsen, és ellenségeink szeme előtt megszégyenítsen.

3. Isten ügyében felfuvalkodva

Erre lesznek némelyek, akik azt mondják:
- „Nem a magunk, hanem Isten ügyéért heveskedünk, az apostol pedig arra utasította az első keresztyéneket, hogy tusakodjanak a hitért, amely egyszer adatott a szenteknek."
- Ámde milyen volt az első keresztyének komoly harca a hitért?

Az igazságot ők érvekkel és szent beszélgetésekkel támogatták, ezt viszont szelídséggel és félelemmel tették. A hitért úgy harcoltak komolyan, hogy erőszakosak voltak saját hitetlenségükkel és szívük romlottságával szemben, sőt a bűn ellen harcolva, a vér ontásáig is ellenálltak, ahol e komoly harcban a kifolyó vér a sajátjuk és nem ellenségeik vére volt. Isten ügyéért volt Péter olyan vad, hogy kirántva a kardját csapkodni kezdett vele. Krisztus viszont arra kérte, hogy tegye hüvelyébe a fegyvert, mondván, hogy aki kardot fog, kard által fog elveszni. És míg Péter sebet osztott, Krisztus gyógyított.

Azok a legádázabb harcosok, és az üldöztetések idején azok aratják a legnagyobb győzelmet, akik a legnagyobb szelídséggel és türelemmel hordozzák azt el. A nagy alázat még az ellenség vádjai és bírálata nyomán is kész a szigorú önvizsgálatra:
- nincs-e az ellenségnek valamiben igaza, és vajon nem szolgáltatott-e okot arra, hogy az ellenség vádló módon szóljon?

A lelki gőg csak növeli az ember bátorságát és önbizalmát, arra késztetve őt, hogy még messzibbre menjen azokban a dolgokban, amelyekben vétkes.

• Kívánnám, hogy jól megfontoljuk: vajon nem volt-e semmi fogyatkozás az élő kegyesség igazi barátai között e tekintetben, az utóbbi időben?
• Vajon nem értelmezték-e tévesen Dávidnak szavait, helytelenül alkalmazva a maguk védelmére, aki így szólt Míkal gúnyolódását hallva: „És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt…".

Ezek a szavak arra utalnak, hogy Dávid még inkább megalázni kívánja magát Isten előtt, mert tudatában van annak, hogy távol van még az igazi megalázkodástól. Míkalnak arról beszél, hogy alább kíván szállni, és el is határozta, hogy ennek megfelelően fog viselkedni. Ezzel nem azt fejezte ki, hogy semmibe veszi Míkal gyalázkodását, hiszen így felmagasztalta volna önmagát, és elmaradt volna a megalázkodás, amivel épp önmaga előtt is alábbvalóvá lett volna.

4. Önbizalom gőgje

A lelki gőgnek egy másik gyümölcse egyfajta nem helyénvaló, önbizalomból származó merészség Isten és emberek előtt. Ily módon némelyek Isten előtt való nagy örvendezésükben nem vették kellőképpen figyelembe a Zsolt 2,11-ben levő szabályt.

"Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel."

Nem örültek hódolatteljes félelemmel, átérezve Isten áhítatot keltő dicsőségét és azt, hogy milyen rettenetes nagy távolság van Isten és ember között. Jelentkezett ugyanakkor az emberekkel szembeni helytelen merészség is, amit csak alátámasztott, és megerősített a Péld 29,25 helytelen alkalmazása: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt."

De vajon bárki emberfia, nagy vagy kicsiny, férfi, nő vagy gyermek, megengedheti-e magának, hogy bármiféle vallásos beszélgetésben kivetkőzzék az emberek iránti szemérmességéből, szerénységéből és tiszteletéből, ami nagy vétek, és az Írással teljesen ellenkező dolog?

Van olyan tiszteletteljes félelem, amivel tartozunk bizonyos embereknek: „Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: … akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet."

A keresztyén szabályok szerint az alattvalók szerény és szemérmes félelemmel tartoznak feletteseiknek, ami kedves dolog: „felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre"; „Ugyanígy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat."

Az apostol szerint ez az erény nem csupán a polgári társalkodásban, hanem a lelkiekben is fontos elem kell hogy legyen, minden lelki vállalkozásunkban és magatartásunkban, amint az kiderül a következőkben s nyilvánvalóvá teszi az apostol: „…és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek." Jó lenne, ha éppen azt a tisztelettudást és félénkséget, amit az apostol ajánl, nem ítélnék el egyesek, emberektől való átkozott félelemnek nevezve.

Szép dolog, ha valaki egy közösség nevében imádkozva egyedül Istent féli, és rettegi, teljesen megfeledkezve a jelenlevő emberekről, akik, legyenek bár nagyok vagy kicsik, mind semmik a nagy Isten előtt.

Szép dolog, hogyha egy lelkipásztor a Seregek Urának nevében bátran szól, és félreteszi az emberektől való félelmet.

Szép dolog, ha egyes keresztyének, legyenek bár aszszonyok, vagy akár gyermekek is, bátran megvallják Krisztust, és gyakorolják hitüket, félelem nélkül magukénak vallva mindazt, amit Isten keze hatalmasan és kegyelmesen véghezvisz, még akkor is, hogyha bolond és őrült férfiak őket hibáztatják, a felnőttek helytelenítik tetteiket, és szüleik, vagy akár az egész világ őket kiveti.

Nem szép dolog viszont, ha bárki keresztyén, asszonyok vagy mások, azzal a bátorsággal oktatnak, feddenek vagy korholnak másokat, amivel azt egy lelkipásztor teszi, amikor prédikál. Némelyek olyan dolgokban voltak bátrak, amik valóban hibáknak minősültek, sőt dicsekedtek is e bátorságukkal gyakorolván azokat, minden furcsaságuk és szabálytalanságuk ellenére.

Egyesek nagyon nagyra is becsülték az olyanokat, akik végtelenül messzire mentek el effajta magatartásukban, mintha teljességgel az Úr Jézus Krisztusért lettek volna bátrak, és az Ő oldalán álltak volna.

Ezzel szemben azokat, akik valóban istenes életről tanúskodva az ilyen dolgokat elítélték, a Krisztus keresztje ellenségeinek, vagy legalábbis nagyon érdektelen és élettelen embereknek tartották. Ezáltal sokan, akik önmagukban nem voltak hajlamosak ilyen magatartásra, elragadtattak, attól tartva, nehogy lemaradjanak, és Krisztus gyenge katonáinak tartsák őket.